A 10-es villamos a mi villamosunk volt (mint a 8-as is), mert nem hagyta el Újpestet. A legendás múltú és gyönyörű víztoronytól indult, az Árpád úton bandukolt végig, egészen a Dunapartig, ott a Váci útra kanyarodott, és útjának végeztével a Megyeri csárdától elindult ugyanerre vissza.
Különös sajátjuk az emlékeknek, hogy amelyek távol kerülnek tőlünk, és nemcsak időben – mint esetemben harminc évre -, hanem térben is, ha akarjuk, egyszerre elevenné válnak, és hosszabb-rövidebb időre valósággal újravirágoznak bennünk. Így volt az én 10-es villamosommal is. Elindult “bennem”, és egyszer csak kezdtek “felszállni” rá utasnak az emlékeim. Olyanok, amelyek egyébként talán már sose jutottak volna eszembe. Személyek, helyzetek, hangulatok. Nagy örömömre. És ez nem lett volna, ha nem kezdem írni a 10-est! Nagyszerű, hogy olyan sokan feltűntek a múltból, és eljöttek velem.
Hát akkor – ahogy a kalauz mondaná -, “közép kész”, indulunk!
Ahogy kigördült a palotai felüljárótól, ablakából odalátszott jobbról a “Három diófa”, újpestiesen “A három dió”, és közvetlenül utána, a víztorony tövétől számítva, már kezdődött a vonal.
Egy-két megálló múlva jobb felől következett az Árpád Kórház. Aligha él család Újpesten, amelyiknek valamikor, valahogy, valamelyik tagja révén ne lett volna kapcsolata az intézménnyel, amely sem nem szép – hogy is lenne az? -, de még csak nem is barátságos vagy megnyugtató. Édesanyám ott halt meg, és ez számomra különös szomorúsággal borítja az egész épületegyüttest.
Azután, még mindig jobb oldalon, következett a fürdő. A volt fürdő. Milyen sokáig vártuk, hogy legyen, most meg már nincs.
Balról, a Rózsa utca sarkán állt – tudtommal – az ország első Larsen-Nielsen-technológiával készült épülete, a panelházak előfutára. Mint később, amikor már szaporodtak a házgyári telepek, a dán szakemberek szerint sehol nem építettek olyan egyhangú, unalmas, lehangoló házakat ilyen elemekből, mint Magyarországon. Csoda lenne, ha nem így lenne.
A Virág utca jobb oldali sarkán hívogatta vendégeit az Alpesi söröző, amelynek a háború előtt nemes lényegre mutatással Pokol vendéglő volt a neve. Kicsit lejjebb a “Dózsa-klub” lapos, mostanra romhalmazzá vált épülete látható még ma is, bal oldalon pedig, az Erzsébet utca sarkán az újabban feltűnően dekorált homlokzatú pékség. 1956-ban itt lőtt a kenyérért sorban állók fölé egy orosz tank, hogy szétkergesse a várakozókat. Sikerült.
Réti János,
a www.tizesvillamos.eoldal.hu szerzője
(Következik: A városközpont felé)