Rangos elismerésben, Újpestért Díjban részesült Nagy László olimpiai bajnok, U23-as Európa-bajnok, 25-szörös magyar válogatott labdarúgó, az Újpesti Dózsa örökös bajnoka, akivel az elismerés kapcsán a Szusza Ferenc stadionban találkoztunk egy múltidéző beszélgetésre.
A kiváló labdarúgó természetesen lila színbe öltözve érkezett, és meghatottan lépett be az épületbe, sétált a lelátón és a pálya szélén. Elmondta, hogy a Szusza számára igazi szentély, mindig ide vágyott, és már egészen kisgyermekként csak a labda és a foci érdekelte.
„A csengetést vártam mindig az órákon, hogy szünet legyen, mer akkor megyünk ki és az iskola udvarán focizunk, aztán rohantam haza az iskolából, a táskát csak bedobtam a lakásba, a lakásunk 100 méterre volt a pályától, és mentem focizni.”
Nagy László Buzsákon született, kisgyermekként került Fonyódra, ahol a Fonyód SC csapatában játszott, majd tizenhat évesen került az Újpesti Dózsába. Három, utánpótlásban töltött év után, 1968-ban debütált a nagycsapatban, és rögtön góllal mutatkozott be a Vasas ellen.
„’68 áprilisában, azt hiszem április 21-én volt az első NB1-es mérkőzésem, villanyfény avatása volt pont Újpesten, a stadion fénye, nyertünk a Vasas ellen 3-0-ra, Juhász Peti és jómagam is gólt rúgtunk, mint fiatal titánok” – emlékezett vissza a mérkőzésre széles mosollyal. És így mesélt az 1968-as olimpiáról is, hiszen az ötkarikás játékokon több mérkőzésen is pályára lépett, és mindössze 19 évesen olimpiai bajnok lett.
„Hat mérkőzést játszottunk az olimpián, az első két mérkőzésen kezdőként játszottam aztán két mérkőzésen nem, az elődöntőre a japánok ellen és a döntőre a bolgárok ellen akkor már visszakerültem a csapatba. Az a mérkőzés, abban minden benne volt, vesztésre álltunk, kiegyenlítettünk utána vezetést szereztünk” – mondta, majd hozzátette: óriási dolog volt. Ahogyan az is, hogy 355 bajnoki mérkőzést játszott és 94 gólt rúgott. Azt mondta: sok szép volt, de az 1979-es Dukla Praha elleni mérkőzésen szerzett gólra a legbüszkébb, amihez hasonlóra nem is emlékszik.
Egy gól a hetvenes évek elejéről, forrás: valogatott.blog.hu
Nagy László külföldön is játszott, egy évig a svájci Locarno csapatában futballozott. Miután hazatért, véget vetett profi karrierjének, és – mivel még aktív játékosként edzői diplomát szerzett – edzőként folytatta. Első munkahelye edzőként régi klubja, az Újpesti Dózsa volt. De dolgozott – többek között – Siófokon, Felcsúton és Salgótarjánban is. Nem könyvekből készült, inkább videófelvételeket nézett azokról a csapatokról, akik ellen csapatai pályára léptek.
„Én nagyon örültem neki, hogy edzősködhettem. Engem az érdekelt, hogy milyen feladatot kértek, milyen volt a vezetők hozzáállása, mit akartak elérni, hogyha láttam, hogy itt érdemes dolgozni, nem érdekelt, hogy NB II vagy NB III, szívesen vállaltam munkát.”
Szakmai felkészültségét olykor szakkommentátorként is megcsillogtatta. Kérdésünkre válaszolva azt mondta: visszatekintve az eltelt évtizedekre, elégedett mindazzal, amit elért.
„Én azt hiszem, hogy mindent elértem, amit a magyar labdarúgásban el lehet érni, ha valaki elmondja, hogy kilenc bajnoki aranyérem, öt kupagyőzelem, egy utánpótlás Európa-bajnoki cím, olimpiai bajnoki cím, akkor nem panaszkodhat” – mondta, majd hozzátette: ehhez szükség volt egy biztos, támogató háttérre, és ez számára a család volt.
„Sokat nem voltam otthon, de ezt a család belátta, hogy ez az én munkám, hogy ennek így kell lenni, de amikor otthon voltam, akkor csak a család volt, vittem a gyerekeket sétáltatni, pelenkát mostam, vasaltam, úgyhogy minden belefért a dologba, és hála Istennek a család az mellettem állt mindig.”
Az augusztus 29-én átvett Újpestért Díjjal kapcsolatban így fogalmazott: „Ez egy óriási elismerés és megtiszteltetés, hogy tényleg ennyi év után tényleg észreveszik, hogy még léteznek emberek, akik valamit tettek nemcsak Újpestért, hanem egyáltalán a sportért” – zárta gondolatait Nagy László.
