Manapság nem illik az egészségügyet dicsérni. Szidni, sajnálni, a benne dolgozókat fásultaknak, unottaknak kell tartani. Ha két ember találkozik, és valamilyen egészségügyi probléma kerül terítékre, kb. fél perc múlva már az orvos szakmai elégtelensége a téma és az ”interneten utánanéztem, ez nem is az, amit mondtak neked, most biztos, hogy nem is az a bajod” vagy „ az unokatestvérem férjének az ismerőse látott már olyat, inkább ne abba a nevesincs kórházba menj, tudok jobbat ’’-jellegű mondatok kerülnek terítékre. Elvesztettük a bizalmunkat a gyógyítók iránt, az elvesztett hitet pedig nem gyógyítja semmilyen internet, sőt, csak görcsösebbek, szorongóbbak lettünk általa.
Azért írom most le röviden átélt tapasztalataimat, hogy mások is lássák, adott esetben mennyi mindent nem veszünk észre. Talán ezzel is lehet egy falatnyit javítani az egészségügy megtépázott renoméján.
Nem vagyok orvoshoz járó fajta. Dolgozom, nem vagyok beteges. De most összejött. Beutaltak a Károlyi kórház sebészetére, hasi műtétre, előjegyzéssel. Háziorvos, beutalók, vizsgálatok. Mivel nemigen érek rá, azon izgultam, mindent meg tudjak csináltatni időben, ne kelljen kivennem szabadságot. Meglepő módon mindenhova előjegyzéssel mehettem, mindenütt időben fogadtak, senki nem volt előttem.
És ekkor elkezdték mondogatni, hogy miért pont ide, ebben a lepukkant korházban, miért pont „ezekkel” operáltatom magam: nem tudom, mondtam, miért lenne jobb a maxi klinikán vagy az xy professzorral – jó nekem a Károlyi, oda tartozom. Az orvosomat a Rákos u.-i rendelőben már megismertem, a nővérke segített a műtét utánra kötést választani. Nem szoktam beteg lenni, amikor valami bajom van, akkor viszont nagyon rossz beteg vagyok. Miért van velem egyáltalán baj? Miért nem gyógyulok elég gyorsan? Mi lesz, ha a műtét után nem fogok tudni felkelni? Kimenni a mosdóba?
Mi lesz az altatásnál?
Mennyire leszek kiszolgáltatva a nővéreknek, mi lesz, ha szövődményem lesz?
MENNYIRE FOG FÁJNI?
A kórházba jéghideg kézzel, reszketve érkeztem, az orvosom már ott volt, vittek az ágyamhoz, és ahogy mondták, egy óra múlva már a műtő folyosójára toltak. Ott volt az altatóorvos, a sebész, és a műtősnő is, mondták, kérdezzek nyugodtan bármit, ami kérdésem van, tegyem fel, annyi, de annyi volt, csak ne vágjanak még belém – és már aludtam is.
Hihetetlenül kedves, és nagyon határozott nővérke volt szolgálatban. Nem éppen pehelysúlyomat egy átkaroló mozdulattal penderítette kiülésbe, pedig azt hittem, felülni nem fogok soha többet-olyan nincs, hogy ne menjünk ki, mondta aztán, amikor tehetetlenül mégis visszahanyatlottam, vigasztalóan azt súgta, ez már vele is előfordult. Pedig el is küldhetett volna a nyafogó nyavalyába is.
Az osztályos orvos, és a főorvos is – noha nem ismertek korábban – a hogylétem felől érdeklődtek, és egyáltalán, mindenki pontosan tudta, milyen műtétem volt, és mi fog velem történni.
A kórházról is hadd ejtsek néhány szót. A régi épületet feltehetően a sok felújítási szándék ellenére nem lehetett modern csodává varázsolni. Ilyenkor az osztályon dolgozók igényességétől függ, milyen környezetet alakítanak ki. Már az is feltűnt, hogy a frissműtétesek szobájában nem használnak takarításnál sósavat, ne irritálja őket, vagy hogy a wc-kben ugyanúgy takarítási jelenléti ív van, mint a plázákban. Minden tiszta, még ha régi is.
Nagyon jó ötletnek tartottam, hogy az ágyaknál személyes telefonszámon beszélhettek velünk a hozzátartozók.
Nem volt magánszobám, saját wc-m, de bármikor jöhettek látogatók, és volt, akinek a hozzátartozóját hosszan tanították a nehéz műtét után hogyan kell a beteget otthon ellátni.
Egyszóval köszönöm, hogy, leszámítva kellemetlen műtéti utóhatásokat, jó érzéssel mehettem haza a Károlyi kórház sebészetéről, ahol nem csak egyesek voltam, hanem a nővérke is a nevemen szólított, túlterheltségük ellenére kedvesen érdeklődtek, és mindig az történt, amit mondtak előre.
És a betegnek ez a legfontosabb.
Ha működik egy kórházak versenye, én biztos a maximumot adnám nekik.
És – noha szerénysége okán ezt biztos nem veszi most jó néven – hadd köszönjem meg annak az orvosnak, aki műtött, rigolyás kérdezősködésemet elviselte, aki szinte a hóna alá kapva vitt ki szédelgő napomon a kötözőbe – és akinek köszönhetem panaszaim végét – dr. Ember Tibornak és munkatársainak a munkáját. Öntsenek lelket még sok-sok betegbe, és a Károlyi kórház sebészetén dolgozók munkájához hadd kívánjak egészséget, lelkierőt a mai nehezen emészthető egészségügyi helyzetünkben is.
Budapest. 2008. április
Nagy Judit
(illusztráció: google)