A neveléshez bátorság kell

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Érdeklődők! Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy engem kértek föl ennek négynapos konferenciának a megnyitására.

Engedjék meg, hogy ne csak mint polgármester, hanem mint kétgyermekes családapa is szóljak Önökhöz, és kerületünk összes szülőjének nevében elmondjam, hogy milyen nagyra becsüljük munkájukat, kifejezzem a hálánkat azért, amit egész évben tesznek. Köszönöm, hogy az Önök számára egy-egy nevelési-oktatási nap nem egy letudni való munkanapot jelent, hanem új és új lehetőségeket az elfogadásra és a szeretetre, miközben tudják, hogy felelősségük óriási – a hatás maradandó, és várni nem lehet; a pillanatot, a lehetőséget elmulasztani nem lehet; a gyermekek nem lesznek többé hatévesek, tízévesek, tizenhat évesek.

Egyáltalán nem szeretnék abba a szereptévesztésbe esni, hogy ennek a konferenciának a címéhez, témájához szakmai szempontokból próbáljak közelíteni. 

Az én tisztem sokkal inkább az, hogy általánosabban, a közélet és társadalmi elvárások felől próbáljam megvilágítani, milyen esélyei, lehetőségei vannak ma az oktatásnak, az iskolának, hogy értékőrző és értékmentő szerepet töltsön be.

Ezért én onnan kezdeném, hogy úgy látom, közéleti, társadalmi értelemben Magyarországon egy ideje nem létezik oktatásügy. Nem ügy az oktatás, pláne nem a nevelés. Pontosabban, amikor nálunk az oktatásról van szó, akkor valójában nem az oktatás az ügy, hanem valami más. Egyfajta ideológiai és politikai kötélhúzás képezi az ügyet, és ebben az ügyben mind a gyerekek, mind a pedagógusok, mind a családok teljesen háttérbe szorulnak.

Márpedig szerintem az oktatás és nevelés ügyének nem ideológiáról, nem politikáról, és még csak nem is módszerekről kell szólnia elsősorban, hanem emberekről, nevezetesen a gyerekről, a szülőről és a tanárról.

Én úgy vélem, ez az a mágikus hármasság, amelyen belül értékőrzés és értékteremtés megvalósulhat egy emberi közösségben, egy társadalomban.

Jó ideje mindenhonnan azt hallom, szakemberektől, szülőktől, és magam is azt tapasztalom, hogy Magyarországon immár kizárólag a pedagógusok személyiségén múlik minden.

Az, hogy az iskoláink működnek és a gyerekek nagyobb része azért többé-kevésbé elsajátítja a legfontosabb ismereteket, és megállja helyét, amikor elkezdi felnőtt életét, az a pedagógusok személyes, egyéni érdeme. Mert maga az oktatási rendszerünk többszörösen elhibázott.

Pedig évtizedek óda másról se hallunk, mint az oktatás reformjáról, csakhogy ezek a reformok szinte mind megbuktak, mégpedig sokak szerint azért, mert egy józanésznek ellentmondó, szélsőséges szemlélet szülte valamennyit.

Ezt a szélsőséges szemléletet “szabadesésnek” szoktam nevezni, s leegyszerűsítve a lényege az, hogy a gyerek voltaképp nőjön, mint a fű, a fejlődésébe ne szóljon bele senki, se szülő, se tanár. Mintha a fecske nem tanítaná meg repülni a fiókáját arra hivatkozva, hogy a fiókának joga van a szabadesés szabadságához.

Egy iskoláról, oktatásról szóló rádióműsorban hallottam a minap egy elmés szakértő szájából, hogy a mai oktatási rendszer legfőbb problémája, hogy még mindig nem léptünk túl az autokratikus jellegű oktatási modelleken.

De melyik gyerek születik saját akaratából? Minden emberi lény más emberek akaratából, más emberek autokratikus döntése nyomán jön a világra. Ahhoz, hogy egy magatehetetlen csecsemő életben maradjon, és valaha is megtegye élete első önálló lépését, más személyek autokratikus döntéseinek millióira van szükség.

Azt talán a gyerek dönti el, hogy magyarnak vagy bantunak születik, és hogy az anyanyelvén melyik szó mit jelent? A gyerek fogja meghatározni, hogy egy meg egy, az kettő legyen-e vagy három?

Abszurd helyzet az, hogy miközben az oktatás kötelező, és minimum 16 éves koráig minden gyereknek kötelező valamilyen iskolába járnia, aközben a „szabadesés” nevében lerombolták az iskola, a pedagógus tekintélyét, szembefordították a szülőt az iskolával, a saját gyerekével, a diákot a tanárral, iskolával. Mindenhonnan arra bíztatják a gyereket, hogy követelje a jogait a saját szüleivel, az iskolával, a tanáraival szemben, a tanárnak pedig megtiltják, hogy fegyelmezzen, követeljen, számon kérjen, helyest és helytelent megkülönböztessen, de elvárják tőle, hogy eszközök nélkül, gúzsba kötve, jogi és fizikai értelemben egyaránt megfélemlítve, mutasson föl eredményeket.

Jól mutatja ennek a szemléletnek az álságosságát az az ellentmondás, hogy a tanár nem fegyelmezheti a diákot annak érdekében, hogy képzett, sikeres ember váljék belőle, miközben ez a – magát liberálisnak beállító – szemlélet semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy ugyanazt a diákot felnőttként a piac munkanélkülivé teheti, vagyis fölöslegessé degradálhatja.

Magyarországot ez a szélsőséges és immár elmaradott szemlélet hosszú évtizedek óta – de különösen az utóbbi években –, fokozottan sújtja.

Azért mondhatjuk ki nagyon határozottan, hogy ez egy elmaradott szemlélet, mert ha körülnézünk a világban, akkor azt látjuk, hogy ahol a merően gyakorlatias gazdasági elemzők előszeretettel emlegetnek gazdasági csodát, mint például a finnek esetében, ott a csoda mögött valójában nem más áll, mint a nevelés tekintélyének helyreállítása, a pedagógia megbecsülése.

Több szobrásztól is hallottam már azt a gondolatot, hogy semmilyen kőből, vagy fából nem lehet akármit kifaragni, csak azt a szobrot, ami abban a darab kőben, vagy fában benne rejtőzik. Vagyis valójában a szobrász csak kibontja az anyagból a benne megbúvó formát.

Úgy vélem, a tanár, a tanító, nevelő is valami hasonlót művel, azon fáradozik, hogy meglássa és kibontsa a gondjaira bízott gyermekben rejlő lehetőséget. És ez éppúgy művészi munka éppúgy, mint amikor a szobrász kihozza a kőből a formát.

Ezért gondolom úgy, hogy a tanár művész, a pedagógia művészet is, nem csak tudomány. A pedagógus, a társadalom szobrásza, aki a jövő nemzedéket formálja.

Természetesen minden élő teremtményben számtalan erő és képesség buzog, ám a nevelés vagy azt jelenti, hogy ezeket meghatározott formára alakítjuk és meghatározott célok irányában edzzük, vagy nem jelent semmit. A legpraktikusabb példa e helyzetre maga a beszéd. Sikításokat és nyögéseket egyszerűen azáltal is lehetséges „kihúzni” a kisgyerekből, hogy folytonosan lökdössük vagy rángatjuk. De amíg egy épkézláb mondatot sikerülhet kihúzni belőle, addig igen sok türelemmel kell foglalkozni vele. Azt a mondatot ugyanis először bele kell plántálni.

Az oktatás és nevelés terén tehát semmilyen módon nem szabadulhatunk meg a tekintélytől és a fegyelemtől sem.

Amikor kihozunk valamit a gyermekből, az éppoly önkényes és kényszerítő cselekedet, mint amikor valamit a fejébe sulykolunk, hiszen mi döntjük el, hogy mit hozunk ki belőle. Az is önkényes döntés, ha a fecskefiókát szabadesésre kárhoztatjuk. A szülő, a tanár, a nevelő dönti el, hogy a gyermekben mi az, amit fejleszteni kell, és mi az, amit nem. A nevelés autokratikus, mert teremtő. És azért teremtő, mert emberi. Olyan, mint bármelyik emberi cselekedet: beavatkozás az életbe és a növekedésbe.

Abból indultunk ki, hogy egy kőből nem lehet bármit kihozni, csak azt, ami benne van. De annak eldöntését, hogy mi van benne, azt igenis a művészre kell bízni, mert a kőből magától nem fog kijönni semmi.

Hasonló a helyzet a gyermekneveléssel is. Muszáj lesz megint a pedagógus tudására, művészi érzékére és tekintélyére bízni, hogy mit érdemes kihozni a gyermekinkből, és mit kell beléjük plántálni ahhoz, hogy sikerüljön is kihozni belőlük.

Lassan tehát, nekünk, magyaroknak is észhez kell térnünk. Alapvető változásra, megújulásra van szükség az oktatás-nevelés területén is. Helyre kell állítanunk a pozitív eszmények, a nevelés és a nevelők tekintélyét, azokat a körülményeket, amelyek között a tanár ismét művészként formálhatja a jövő nemzedékeket az egész társadalom, az egész nemzet hasznára és örömére.

A nevelés, éppúgy, mint a művészet: meghúzni a vonalat, igen és nem között, jó és rossz között, helyes és helytelen, igaz és hamis között. És ehhez bátorság kell.

Ezt a bátorságot szeretném megköszönni Önöknek, különösen azoknak a pedagógusoknak, akik több évtizede szolgálnak ezen a nagyon szép, de sokszor hálátlan pályán.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket és kívánok Önöknek tartalmas és tapasztalatokban gazdag konferenciát.