Mensáros László születésének nyolcvanötödik évfordulója alkalmából megemlékezést tartottak február 16-án délelőtt a Madách Színház előcsarnokában és a Tolnay Szalonban. Egyébként Mensáros tizennyolc évvel ezelőtti halála is erre az időszakra esik. Az ünnepségen Csermák Ferenc, újpesti szobrászművész, véglegesen a színháznak adományozta a színészóriásról készített szobrát, amelyet a teátrum előcsarnokában őriznek ezután.
Az eseményen megjelentek az egykori kollégák és pályatársak. Mensáros László 1926. január 26-án született és 1993. február 7-én halt meg. Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója egy Lénárd Sándor-idézettel kezdte mondandóját: „A halál csak a kezdet, a feledés később jön.” Egy ember emléke akkor szűnik meg véglegesen, amikor már azok sem gondolnak rá, akik jól ismerték. Szép és fájdalmas mesterség a színészet. Mensáros mélyen és szenvedélyesen szerette a színházat, és embertelen küzdelmet folytatott mindaz ellen, ami gátolta céljai elérésében. A hit adott neki erőt.
Az igazgató végül megköszönte Csermák Ferenc szobrászművésznek, hogy a színháznak adományozta a szobrot.
Kis vetítés következett; egymás után villantak fel az emlékezetes szerepek.
Müller Péter meghatottan mondta: benne máig élnek a pótolhatatlan színész gesztusai, cselekedetei, hitéből erőt meríthetünk. Sajnos napjainkban elfogy a művészet körül a levegő, egyre kevésbé fogékony rá a közeg. A neves író szomorúan említette, nemcsak a színészművészet, de minden művészet meghal.
Nagy Sándor színművész Gyurkovics Tibor egyik humoros írását olvasta fel.
Az emlékezők ezt követően az előcsarnokba mentek, ahol Tóth Enikő színművész Mensáros László naplójából olvasott fel részleteket. Ezzel véget ért a rendezvény, a szobor hivatalosan is a Madách Színházé lett.
Az ünnepségen részt vett Csermák Ferenc is, aki közel húsz portrét mintázott eddig, köztük a most végleges helyére került Mensáros-portrét. A nyolcvanhoz közeledő szobrászművész Újpesten, a Csokonai utcában élt és alkotott. Azért a múlt idő, mert mára egy buszmegállónyit távolabb költözött, és sajnos a keze már nem engedelmeskedik, nem születnek új alkotások.
– Ez a szobor még 1977-ben készült, és az alkotás folyamata egészen különlegesnek mondható – nyilatkozta lapunknak a szobrász. – Megnéztem Mensáros László XX. század című irodalmi estjét. Fantasztikusan újszerű előadást láttam, felkavaró élmény volt. A Radnóti-vers alatt láttam magam előtt, amint a lágerben gyalogolnak a rabok, szinte hallottam az őr bakancsainak a koppanását. Mennek, csak mennek a rabok, repülnek és viszik magukkal az álmaikat az éjszakában. Mensáros lecsukta a szemét, na, ezt a pillanatot igyekeztem megragadni. Megállt az idő. Másodszor is megnéztem az előadást, az első sorban ültem, különleges kontaktus alakult ki közöttünk.
Csermák Ferenc az est után bekopogott Mensáros öltözőjébe, gratulált neki, majd a lényegre tért: ő bizony csinálna egy portrét. A színész beszédbe elegyedett a szobrásszal, és áldását adta a munkára. Amikor elkészült a szobor. Mensáros kicsit dohogott, hogy miért lecsukott szemmel látható, aztán megértette a lényeget, és elmosolyodott. Jó barátság szövődött közöttük.
A szobor ideiglenesen a Madách Színházba került, az alkotó el-elvitte egy-egy kiállításra. Szó volt arról, hogy a színház megvásárolja a portrét, de ez nem valósult meg. Most azonban Csermák Ferenc végérvényesen a teátrumnak adományozta a szobrot.
– ÁDÁM TAMÁS