Ma már biztosan kevesen tudják, ki is az a Molnár Lajos, aki 1945-től 1957-ig majd másfél évtizeden keresztül játszott az Újpest csapatában, majd 1960 és 1968 között az öregfiúk együttesének volt tagja.
A Górnik Zrabze elleni emlékmérkőzés (március 26., szombat, 15:00 óra) apropóján természetesen megkerestük az egykori remek játékost, aki Szusza Ferenc egykori csapattársaként emlékezett klubunk legendás alakjára.
– Kérem, beszéljen kicsit magáról: hány évesen került Újpestre, milyen poszton játszott, és hány évet húzott le lila-fehérben?
– 1926-ban születtem Budapesten, és egész életemben Újpesten éltem. Kisgyermek koromtól imádtam focizni, és már néhány éves koromtól arról álmodtam, hogy majd egyszer a nagy Újpestben játszhatok. Három-négy éves koromtól szinte mindig a grundon fociztunk, 1942-ben egy nap odajött hozzám Vincze Jenő, az Újpest FC vezetőedzője, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem az Újpest kölyökben játszani. Hát persze, hogy igent mondtam… Egyből a kölyök I-ben kezdtem jobbhátvédként – akkor több kölyökcsapat is volt –, 1944-ben már a második csapatban játszottam, míg végül egy évvel később már a „nagy” Újpest keretének voltam a tagja! Az 1946/47-es bajnokságban mutatkoztam be az Újpest felnőtt csapatában balhátvédként, mivel mindkét balhátvéd megsérült, így tagja lehettem az 46/47-es bajnokcsapatnak! Az igazi kiugrási lehetőség 1949 őszén jött el, amikor Ember Józsi bácsi, az akkori vezetőedző, nekem szavazott bizalmat jobbhátvédként. Végig is játszottam négy meccset egymás után, ám a később kivégzett Szűcs Sándorral történő ütközés után térdszalag-szakadást szenvedtem, így ezután már csak epizódszerepet kaptam Újpesten. Összesen kilenc bajnoki meccset, és tizenöt-húsz kupameccset játszottam az Újpest első csapatában, de nem igazoltam máshova – egy egyéves kényszerű Debreceni Dózsás kitérő kivételével –, így egészen 1957-ig a második csapatban kaptam játéklehetőséget. A pénz kevesebb volt, de mit csináljak, itt éltem, itt éreztem jól magam, itt szerettem játszani! 1957-ben aztán harmincegy évesen az Egyetértésbe igazoltam, mert ott ígértek nekem egy éttermet, amit meg is kaptam. Egészen 1960-ig ott fociztam, majd abbahagytam a profi sportot, és visszatértem Újpestre, de már az öregfiúkhoz, ahol egészen 1968-ig játszottam.
– Ön több mint tíz éven keresztül egy öltözőben öltözött Szusza Ferenccel, akinek azóta a Megyeri úti stadion a nevét viseli, és akinek a szobráért évek óta gyűjtenek az újpesti szurkolók. Milyen emlékei vannak Feri bácsiról?
– Jól ismertem Szuszát, hiszen 1945 és 1957 között egy keretben készültünk, sőt az öregfiúk-csapatban is sokat játszottunk együtt. Nagyon rendes ember volt, mindig kiállt mind a klubért, mind a játékosokért. Sohasem tett különbséget idős és fiatal, vagy jobb és rosszabb játékos között, mindenkivel egyformán bajtársias volt, egy igazi kapitány. Más körökben mozogtunk, nem nagyon jártunk el együtt szórakozni, ennek ellenére kifejezetten jónak mondanám a viszonyunkat. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy a ’90-es években, amikor Szusza már gyakrabban gyengélkedett, többször meglátogattam, és együtt nosztalgiáztunk, beszélgettünk egy pohár sör mellett. Játékára pedig nem lehet mást mondani, csak azt, hogy világklasszis volt. Miután abbahagytam a profi labdarúgást, azután is folyamatosan figyelemmel követtem és a mai napig követem a hazai illetve a külföldi bajnokságokat is, de állítom, hogy messziről annyira jól lőni azóta sem tud senki, mint Szusza!