A történelem Újpesten

„Egy nemzetnek megvannak azok a jeles dátumai, amikre kötelességünk a jövő nemzedékének, gyerekeinknek, az unokáinknak a figyelmét felhívnunk. 1956. októbere ilyen dátum. amikor azt mondjuk, hogy fél évszázada, 53 éve volt ez a forradalom, az ittlévő emberek közül nagyon sokan látták, benne voltak, megélték, túlélték. Én tízéves voltam, tehát az, amire most emlékezni fogok, egy tízéves gyerek látott képei. Egy olyan gyereké, akiből képzőművész lett a későbbiek folyamán.

Mielőtt azonban elkezdeném a gondolataimat összeszedni, a történelmet valahogy át kellene gondolnunk: 11 évvel a második világháború után tört ki ez a forradalom. 11 évvel azelőtt ezek a húszéves egyetemisták, akik létrehozták a forradalmat, tízéves gyerekek voltak. Velem egyidősek, aki tízévesen éltem meg 1956-ot. Fiatal gyerekek voltak, merthogy a mi szemünkben egy húszéves fiatalember még gyerek. Egy olyan korban éltek – vesztesként hagytuk abba a háborút, országunkban itt volt egy idegen ország, a Szovjetuniónak itt voltak a csapatai, létezett egy ÁVÓ-nak nevezett erőszakszervezet, amelynek a nevének a puszta említése félelmet gerjesztett mindenkiben. Ezek a gyerekek 1956. októberében fellázadtak, új kort, szabadságot akartak. Munkált bennük a hazaszeretet, munkált bennük az új, szebb jövő vágya. Nekiugrottak annak a hatalomnak, aki a győztes hatalmak egyike volt a második világháborúban. Tízévesen itt, Újpest belvárosában megélni érdekes látvány egy gyerek számára az eseményeket. Inkább csak képek ezek, inkább kaland, mint értelemmel átfogható történések. Láttam, hogy hogy húzzák le a szovjet katona szobrát, gondolom többen vagyunk ezen a téren, akik ott voltak. Ha visszaidézzük magát az egész teret, akkor itt, a keramitos parkolónál bódésor állt, az volt a piac. Majd egy kis összekötő út, ami most is megvan, utána egy nagy betonkád,egy ciszterna éktelenkedett, ami a háborúból maradt. Majd jött a szobor, egy ötágú csillag-szerű posztamensen – a csillag szárai között lépcsősoron lehetett felmenni a zászlót tartó katonához, mögötte egy téglalap formájú háttér, rajta egy ötágú csillag bronzból.

Mire leértünk a szüleimmel, már rengetegen voltak. Én életemben még akkora tömeget nem láttam itt Újpesten, mint akkor, 24-én délelőtt. Akkor már megpróbálták ledönteni a szobrot, de az valahogy nem engedte magát. Tudom, hogy csákánnyal szétverték a katona fejét, csákánnyal leverték a csillagot, majd beledobták a ciszternába, változatlanul ne tudták azonban ledönteni a szobrot. Majd megjelent egy lovaskocsi, gyerekfejjel sokszor láttam az áruházban – korabeli tehertaxis volt, a vásárolt holmikat vitte haza az embereknek. Feldobott egy kötelet a szoborra, egyet odacsördített a lovaihoz, azok megindultak, ledőlt a szobor. Számomra a legfélelmetesebb történés következett be: az ottlévő hatalmas tömeg elkezdett hullámzani és formálisan megtaposták a szobrot. Mindenki végiggyalogolt a szobron és megköpdösték. Majd az egész szobrot belehengergették a közeli ciszternába.

Nem telt bele sok idő, a tömeg együttmaradt, amikor a rendőrség felől egy Pobeda autót toltak, benne egy halottal. Ez volt az első hősi halott Újpesten. A rendőrségről lőttek ki. A városházra beszaladtak egy hosszú asztalért, kihoztak egy lepedőt, aláterítették, feje alá egy párnát, felravatalozták szerencsétlent. Azt hiszem, két napig volt felravatalozva itt Újpesten. Ezt azért merem mondani, mert 24-én este érkezett három tank. A lánctalpak csörgésére érkeztünk. Édesapám odakúszott az ablakhoz, majd miután kinézett, odaszólt nekünk: – Gyertek nyugodtan magyar tankok! A tankok oldalára ugyanis fel volt festve a Kossuth-címer. A tankokból kiszálltak a katonák, egyikőjük odament a ravatalhoz, a többi pedig tisztelgett. Pár percig úgy álltak, majd visszaszálltak a tankokba és elmentek.

Újabb képek rémlenek fel bennem. Mert tízéves füllel egy tankcsata hangjait hallani félelmetes, szörnyű élmény. A Váci úton a magyar és orosz tankok csatája olyan félelmetes hangzavart okozott, amit megélni egy gyereknek, aki először van háborús időszakban, nagyon nehéz volt. Tudom, hogy remegő lábakkal mentünk le a pincébe, tudom, hogy a tank lövedékek robbanása mellett rengeteg puskagolyó fütyülését, sivítását életemben először hallottam. Szörnyű félelmet gerjesztett azt hiszem nem csak bennem, mindenkiben.

Másnap, feljőve a pincéből, az Állami Áruház sarkánál egy kiégett tank nyomait lehetett látni, a tank már nem volt ott, elvontatták.

Egy másik kép az életemben, amikor az Áruháznak a József Attila utca felé néző kirakata be volt törve. Egy ragasztószalaggal cédula volt felragasztva az amúgy üres kirakatra: A forradalom nevében a kirakatban levő árut az áruház portáján elhelyeztük hiánytalanul. Ezen a hiánytalanul szón volt a lényeg. Azt hiszem egy vagy egy fél napig volt az árukészlet a kirakatban, senki nem nyúlt hozzá. Majd aztán megjelent egy urna, amibe pénzt kellett bedobni és a pénzes urna is maradt, senki nem törte fel.

Aztán olyanokra emlékszem, hogy vidékről küldtek fel a pestieknek krumplit, kenyeret. Tudom, Újpest belvárosában könnyebben részesültünk mindenből, könnyebben kaptunk mindent, a peremrészeken nehezebben kaptak ennyi élelmet, de tudom, hogy ezalatt a néhány forradalmi nap alatt senki nem éhezett itt, a körünkben.

Arra is emlékszem, hogy a szomszéd néni, aki egy nagyon csinos kisasszony volt, a bejövő magyar tankok katonáinak cigarettákat dobált fel, ők mosolyogtak, élvezték a kis tömeg szeretetét. Itt a belvárosban mindig tömeg volt. Emlékszem, két ÁVÓst fogtak, akiket bevittek a városházára. Nagyon nagy tömeg állt a túloldalon a városháza előtt és kántálta, hogy adjátok ki a népnek. Egy ember kiszólt az ablakból, hogy nem, a bíróság fog a nép nevében ítélkezni felettük.

Rémlik, jött négy orosz tank, fehér zászlóval a Váci út felől az Árpád úton, majd befordult a Bajcsy-Zsilinszky úton a Könyves Kálmán Gimnázium elé. Ott megálltak és földig rombolták a gimnáziumot. Ezt az ablakból láttam. Mármint azt, hogy odamennek, mert utána rohantunk le a pincébe. Félelmetes. Azóta is nagyon megemészthetetlen számomra ez az egész kép, az egész eljárás. Másnap elmentünk megnézni a Könyves Kálmán Gimnáziumot, melynek később tanulója lettem. Csak azt láttam, hogy a közepe hiányzik. Szörnyű. S ha belegondolok abba, hogy mi még nem is kaptunk annyi fájdalmat és szörnyűséget, mint például a belváros. Édesapámék bevittek a körútra, végigsétáltunk és úgy mondták, hogy két sorban mentek az orosz tankok és minden házba beleengedtek egy sorozatot. Szörnyű látvány volt. Valakinek mondtam, hogy az emléktáblánál én fogok beszélni. Ennél az emléktáblánál, ami eddig a városháza elején volt, most itt hátul van. Nagyon örülök, hogy idekerült. Mert minden, ami történés volt 1956-ban, az ezen az erkélyen történt és itt zajlott szinte minden. Ide való ez a tábla tehát és itt emlékezhetünk legjobban ezekre a hősökre, ezekre a halottainkra.

Nagyon nehéz végiggondolni azt, hogy mit éltünk át. Amikor ennek az ismerősömnek mondtam, hogy mint képzőművész – nagyon rossz szó, ne értsék félre, kérem – egy képi élmény volt számomra az 1956. Az ismerősöm erre összecsapta a kezét, és azt mondta, tudja, én csak azt kérem, – s amit én is fogok kérni – se a gyerekeim, se az unokáim ilyen, ehhez hasonló élményt ne éljenek át.

Minden politikusunkhoz, kicsibe nagyba, városba országba fordulnék kéréssel: amikor ezek az ’56-os hősök ontották a vérüket értünk, hazájukért, szabadságukért, akkor tulajdonképpen nagyon fontos e két szó: haza és szeretet, hazaszeretet. A szeretet nagyon fontos. Szörnyű kinyitni a televíziót és látni, hogy egyik párt szidja a másikat. Szörnyű a gyűlöletkeltés. Csak azt kérem, szeressük egymást. Szeretet legyen bennünk, a lelkünkben, építsük ezt a kis hazát. Ahogy a Himnusz mondja: Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.”