Dr. Hollósi Antal, Újpest országgyűlési képviselőjének beszéde, az aradi vértanúk emlékére rendezett megemlékezésen. Elhangzott 2012. október 5-én, a Görgey szobornál.
„A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.” A krónikák szerint ezek voltak Leiningen-Westerburg Károly honvéd vezérőrnagy, aradi vértanú utolsó szavai mielőtt szörnyű kínok közepette meghalt a bitófán 1849. október 6-án hajnalban.
Ma is, mint minden évben ezen a napon, rájuk a 48-49-es magyar szabadságharc vértanúira emlékezünk. Egész életükkel a magyar szabadság ügyét szolgálták, és hittek abban, hogy halálukkal is azt szolgálják, mert úgy gondolták, a világ, a felvilágosult Nyugat majd feleszmél a véres megtorlás láttán. Föleszmél, a magyarok segítségére siet, és igazságot szolgáltat.
Ők megtették a magukét, vállalták a sorsukat. „Megcselekedték, amit megkövetelt a haza”. Semmi sem tántorította el őket. Biztosan féltek a haláltól, mint minden ember, de mégis emelt fővel, méltósággal nézhettek hóhéraik szemébe. Ők példát mutattak.
A világ vizsgázott rosszul. A világ – mint mindig – későn eszmélt. Ma már mindenütt nagyra értékelik a magyar szabadságharcot.
Ha végignézünk a történelmünkön, látnunk kell, hogy a világ sosem sietett a segítségünkre és nem szolgáltatott igazságot, amikor kellett volna. Sem akkor, amikor a magyarok védték a keresztény kultúrát az iszlám hódítása ellen,
sem 1848-49-ben, sem 1956-ban, sem a rendszerváltoztatás idején.
A világ kétségkívül föleszmél, de mindig nehezen, és mindig csak utólag ébred rá a magyarok igazára. Amikor helyzet van, nem siet a segítségünkre, és nem szolgáltat igazságot.
Ezt a tanulságot nyugodtan levonhatjuk a történelemből, és érdemes rá emlékeztetnünk egymást az olyan napokon, olyan alkalmakkor, mint a mai.
Mi, magyarok, már sokszor eszméltünk előbb, mint a világ. Sokszor vártuk hiába, hogy a mi példánkat látva majd mások is eszmélnek, s akkor legfőbb közös értékeink, a józanész, a szabadság és az igazság nevében szövetségesekre lelünk.
Mindig voltak egyes emberek, kisebb-nagyobb közösségek más országokban, más földrészeken, akik szorítottak értünk, voltak olyanok is – éppen 48-49-ben –, akik idejöttek és velünk harcoltak, s akár életüket adták a mi ügyünkért. Mert ők valóban ráeszméltek, hogy a mi ügyünk, az ő ügyük is.
De a nyugati világ, amelyhez tartozunk, amelyben mindig bízni szeretnénk, eddig sose mozdult meg értünk a döntő pillanatokban. Mindig vonakodva és későn eszmél, amikor mi cselekszünk. Jobb, ha ezzel egyszer s mindenkorra szembenézünk.
Mi, magyarok tehát csak magunkra számíthatunk. A mi harcainkat soha senki nem fogja megvívni helyettünk. A küzdelmeinket csak mi vihetjük sikerre.
Tehát ha bármit el akarunk érni, bármilyen célt meg akarunk valósítani, akkor azt kell eltanulnunk az aradi hősöktől, hogy nem várhatunk a világra, nem várhatunk másokra, nekünk kell cselekedni.
Mi emlékezők, itt Újpesten és bárhol máshol az ország határain belül és kívül, a hősök áldozatára emlékezve mit gondolunk? Mit gondolhatunk magunkról? Milyen áldozatot, de legalább erőfeszítést teszünk ma a kor, a pillanat adta feladatok megoldásáért? Milyen lelkiismerettel nézhetünk a tükörbe?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma más korban élünk, más nehézségekkel kell megküzdenünk. Mai küzdelmeink nem követelnek tőlünk vértanúságot, hétköznapibbak, de nekünk ezeket kell megvívnunk. Mert a mi mai, hétköznapibb küzdelmeink ugyanúgy a szebb és jobb jövőt, gyermekeink, utódaink boldogabb életét szolgálják, mint a nagy történelmi hősök küzdelmei, hőstettei.
És mi, újpestiek abban igenis követjük a példát, hogy ma, amikor mindenki mindenütt panaszkodik a világválságra, a rossz körülményekre, nem várunk másokra. Magunk kezébe vettük a húsz éven a főváros által elhanyagolt szakrendelőnk működtetését, felújítását, saját uszodát építünk a magunk erejéből, amelyet nemzedékek használhatnak.
Ezek talán nem olyan látványosan hősi tettek, mint vállalni a halált a szabadságért, a hazáért, az igazságért, de küzdelmek ezek is, amelyek hitet, erőfeszítést kívánnak, és egy egész közösség javát szolgálják.
Mai küzdelmeink nem követelnek tőlünk vértanúságot, de megkövetelik ugyanazt az elszántságot, ugyanazt a kitartást és állhatatosságot, amelyből az aradi vértanúk példát adtak minden utánuk jövő nemzedéknek.
Mindig az adjon erőt, mindig gondoljunk arra, hogy a 48-as hősök, a vértanúk áldozata nem volt hiábavaló. Éppen azért nem volt hiábavaló, mert általa mostanra oly korba érkeztünk, amelyben nincs szükség olyan hősökre, „kik érted haltak”… Mégiscsak jobb ez a kor, amelyben így szól az ige: kik érted élnek…
Hajtsunk fejet hálával a 48-as magyar szabadságharc vértanúinak emléke előtt.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.