Közeledik a tanév vége, sűrűsödik a számonkérés az iskolákban. Mi, a hatvanas évek elején még feleltünk! Nem digitálisan, agyonelektronizálva, hanem szóban, mondatokban, a tanári asztal mellett, a tábla előtt. Egyesével vagy csoportosan.
A dolog úgy kezdődött, hogy a Tanerő belelapozott a naplóba, megnézni,
kinek kevés a jegye, kinek kellene felelni? (Bacsa nem lapozott! Kis szürke
noteszt használt, ami tartalmazta minden osztály minden tanulójának minden fizika jegyét.)
A felelésre hívottak rebegtek egy halk, vagy kivágtak egy határozott igent, aztán elindultak a tábla felé. A határozatlanok ellenőrzőjüket hoszszasan keresgélték, majd a tanári asztal sarkára óvatos precizitással helyezték. Még meg is igazították, hogy pontosan illeszkedjen a többiekére. Aki biztos volt a dolgában, felpattant, és már ott volt a tábla előtt, egy „tessék kérdezni, essünk túl rajta” mosollyal várva a megszólítást. A határozott lazán maga mellett lógatta karjait,
a határozatlan hátul összekulcsolta kezét, mintha a hóhért várná.
A felelet, ha azonnal és hangosan kezdődött, 4-esnél már nem lehetett rosszabb. Ha torokköszörüléssel, akkor legfeljebb 3-as, ha csenddel, akkor baj volt, csak kisegítő kérdésekkel és jóindulattal lehetett kihozni belőle egy 2-est. Egyébként talpas egyes, fedeles egyes vagy jeles FA! E fokozatokat Seregély honosította meg a Könyvesben a német nyelvtudás viszszakérdezése során.
Nálunk igazán egy feleletet jegyzett a halhatatlanság. A filozofálgatásra, lelkizésre hajlamos Laci, az eset megesésekor hetek óta válságban volt. Ezt többek között azzal tette érzékelhetővé, hogy nem válaszolt a kérdésekre, csak nézett ki az ablakon. Gyűltek az egyesei, aztán elérkezett a pillanat, amikor a történelemtanárunk, a tőlünk minden osztály által irigyelt osztályfőnöknőnk
megállapította, hogy Laci már bukásra áll, az év vége pedig közeledik. Laci
Újpest egyik legpatinásabb polgári családjából származott, a tanárnő úgy
gondolta: ne bukjon meg, segíteni kell rajta! Négyszemközt megmondta
neki, mikor fog bukás ellen felelni, és melyik három tétel valamelyike lesz
a feladvány. Laci a sorsdöntő órán, a hívó szóra kiment a tábla elé, majd
tekintete messzire indult az ablakon át, el a kézilabdapálya fölött, a budai
hegyek felé.
A tanárnő a terem hátsó falánál állt, majd „Lacikám akkor” indítással megnevezte a témák egyikét, de Laci csenddel válaszolt. Talán kezdjed el! Laciból áradt a némaság! Addigra megszámolta az Aradi utca fáin a leveleket, de nem szólalt meg. A velünk kicsit mindig kivételező és nagyon megértő tanárnőnk ekkor halvány szigorra váltott:
– Laci! Készültél?
– Nem – hangzott a drámai válasz.
– Akkor miért nem ezzel kezdted? – így a kontra. A válasz tömény filozófia.
– Mert nem ezt tetszett kérdezni!
Réti János