Huszonkilencedikén lesz 17 éve, hogy a legenda, Zsengellér Gyula Ábel átigazolt az égi Újpestbe, elvarázsolni az angyalokat. Hogy megmutassa nekik: így is lehet focizni. Igen, Zsengellér legenda. Az újpesti fociban, a válogatott történetében, a magyar labdarúgásban és Európa labdarúgásában is.
Örökké tartozni fogunk az emlékének olyan nyilvánossággal, amilyet megérdemelt volna. De legalább újra meg újra megpróbáljuk csökkenteni a tartozást!
Az Újpestben 303 meccset játszott, 368 gólt szerzett. A válogatottnak 39 alkalommal volt tagja és 32 gól az övé. Az Újpesttel négyszeres bajnok. Ötszörös gólkirály, 1838-ban a vb-n második csapat tagja. Ugyanebben ez évben Európa válogatott, 39-ben a KK győztes csapat tagja. 1947-től Olaszországban, majd Görögországban játékos és edző. Később Ciprus szigetén telepedett le, ott hunyt el 1999 március 29-én.
A mi generációnk a fiát ismerte, talán mindenki ismeri Újpesten, ha közelebbről nem is, de látásból igen, mert ő volt „a Zsengellér fia”. Anno fél évszázad távolából, a „tizesvillamos.hu” okán találkoztunk.
– Milyen volt Zsengellér Gyula fiának lenni?
– Apám 1947 októberében ment el. Utolsó itthoni meccsét a Ferencváros ellen játszotta, 5-1-re győztek. Kiment Olaszországba, mert az AS Róma 2 éves szerződést kínált neki. Akkor még Sárosi Gyurkának, meg neki megengedték, hogy külföldre távozzanak.
– Ötéves voltál, amikor elment. Hogy kezdtél tudatára ébredni, hogy egy Európa-klasszis sztár, egy világsztár fia vagy?
– Amikor iskolás lettem, akkor kezdtem akarva-akaratlanul is érzékelni. Mindenki azt kérdezte, hol van, hazajön-e, mit tudunk róla? Nyugodtan állíthatom, az egész gyerekkorom úgy telt, hogy róla faggatnak az emberek.
– Amikor eldőlt, hogy nem tudtok utána menni, hogy tartottátok a kapcsolatot?
– Szenzációs apám volt! Úgy élt és viselkedett, mint egy igazi világsztár. Körülrajongta szűkebb és tágabb környezete, róla ment a szöveg a társaságokban. Nagyon hatásos fellépése, óriási szövege volt, imádott viccelődni. Külön is szeretném kihangsúlyozni – kintről is, amennyire tudott, példamutatóan gondoskodott a családjáról.
– Mikor volt alkalmad újra személyesen találkozni vele?
– Először 1964-ben mentem ki hozzá. Persze szerette is volna, ha kint maradok. Akkor Görögországban volt edző, oda mentünk ki hozzá Szalonikibe. Nagyon várt és nagy szeretettel vett körül bennünket, mindent megtett azért, hogy jól érezzük magunkat.
– Te hogy voltál a focival?
– Mint játékos, én „A” Zsengellérhez képest „labdába se rúgtam”. Őszinte vagyok: nem voltam kiemelkedő képességű futballista. Ezzel csalódást okoztam, mert neki az koronázta volna meg az életét, ha én a nyomdokaiba lépek. Focizgattam az Egyetértésben, nem különösebb sikerrel, és beláttam, hogy az én futball pályafutásom befejeződött.
– Már 17 éve nem él…
– Amikor 1996-ban elég gyengének érezte magát, én próbáltam kimenni hozzá, de Szerbiában karamboloztam és vissza kellett fordulnom. Két évre rá, 1998-ben már beteg volt, kiutaztunk hozzá a húgommal. Március 28-án köszöntünk el tőle. Feküdt egy ágyon, integetetett nekünk, mi pedig éjjel kettőkor felszálltunk a repülőgépre. Reggel már várt az üzenet, hogy hajnal négykor meghalt. Mielőtt
megkérdeznéd, válaszolok: soha, sem legvégül, sem azelőtt egyetlen szóval nem mondta, hogy megbánta volna a döntéseit, vagy azt, hogy így alakult az élete.
RÉTI JÁNOS