“Mindenkinek a saját iskolája jut eszébe, mert az az ő iskolája. Én így vagyok az Attila utcai iskolával, mert nekem az jelenti az iskolát.”
Anya és apa valószínűleg fogta a kezem, amikor befordultunk az Árpád útról az Attila utcára, hiszen nem kevesebbről volt szó, mint menni életünk első iskolájába, megkezdeni a végtelen tanulást. Egy nagy kapun, a főbejáraton jártunk be és ki, ami előtt egy gyerekvédő gát, egy rács lassította kiáramlásunkat, nehogy valami arra járó autó elé fussunk felszabadult örömünkben.
Olyan zöld volt az egész suli, milyen is, olyan iskolazöld. Az már örök titok, hogy hol és ki találta ki ezt az egyenzöldet, ami talán minden iskolában uralta a teret, pedig ilyen zöld a természetben nem fordul elő.
Ahogy beléptünk, mindjárt balra volt az igazgatói iroda, de a mi igazgatónk nem bántott soha senkit, pedig néhányan megérdemelték volna. Néha-néha! Őt Bakró Lászlónak hívták, nem magas, inkább testes férfi volt, szerette és megértette a gyerekeket. Mármint bennünket, az Attilásokat.
Az évnyitón az érkező gyerekeket és szülőket kiterelték az amúgy rettenetesen ronda, kopott udvarra. Hogy megtudjuk, mihez kell tartani magunkat. Ott ismertük meg a Kormosi családot, akik az iskola hivatalsegédei voltak, meg volt egy fiuk, az isten tudja, hány éves. Férj, feleség együtt és külön is rendet tudtak tartani. Mert féltünk tőlük! Akkor, attól kezdve és örökké.
Én Gyűszű Margit osztályába kerültem, amiért azóta is hálás vagyok a sorsnak. Mert tőle megtanultunk tanulni, fegyelmezettek ,magyarnak lenni, és uralkodni magunkon, ha úgy hozta a pillanat.
Osztálytermünk az emeleten volt egy összenyitható terem egyik felében. A két teremből Gyűszű Margit olyan magyar vagy magyaros termeket varázsolt, hogy a kerületből csodájára járt minden vendég, aki ellátogatott az Attilába. A vezetés nyilván nem örült ennek. Még jóval 56 előtt voltunk, a Rákosi-rendszer kellős közepén. 1952-t írtunk.
Margit néni színdarabot tanított be, meg magyar népdalműsort rendezett csak velünk, a gyerekekkel. A legnagyobb sikere Krén Karcsinak és Polonyi Ildikónak volt: „Ne menj rózsám a tarlóra, gyenge vagy még a sarlóra! Ha megvágod kiskezedet, ki süt nékem lágy kenyeret?” – énekelték. A maguk szintjén gyönyörűen.
A felső tagozatban persze változott a világ: lett tiszta fiú és tiszta lány osztály, meg egy vegyes is. De ez már más volt, mint az alsó tagozat. Itt már előkerültek konfliktusok, némi verekedéssel és előkerült a szerelem: észrevehetővé váltak a gyerekszerelmek, amelyek aztán vagy eltartottak egy darabig vagy mentek az érzelem süllyesztőjébe.
Nagyszerű tanárink voltak, mi legalábbis szerettük őket. Ollé Mihályné, Toronyi Ferencné, Horváth Lászlóné, Szunyogh András, Mihálydi Győző és persze a kissé sátáni hatású Káldy János, a kémiatanár, aki szerint ő tudta négyesre az anyagot, ehhez tartsuk magunkat!
A rettenetes udvaron meg ment a foci kispályás változata, az udvar végében, a kerítés teljes hosszában. Aztán a tanítás végén sereglettünk szerte szét, leginkább az Árpád út sarkáig. Onnan a középosztály gyerekei jobbra, a Sárga ház meg a MAHART-ház felé, a szegényebbje, meg balra, a Temesvári utca irányába. Abban az időben már felfedezhető volt, hogy melyik fiú melyik lányt próbálja kísérgetni. Több-kevesebb sikerrel.
Az iskola évek óta üresen áll. Talán életveszélyessé nyilvánították, de védett. Vagy két éve fel is vetettük, hogy nem kellene-e csinálni egy nagy Attila-találkozót? Ameddig még áll. De mondjuk az Ady elkezdhetne egy sorozatot: az újpesti iskolák emléknapjai tartalommal. Volna siker, szeretet és emlék!