Valószínűleg a főváros minden kerületében volt vagy van egy Brunovszkyhoz hasonló vendéglátóhely, ami nem feltétlenül étterem, de az is, nem feltétlenül bálterem, de az is, hanem leginkább kerthelyiség, meg ivó.
De Brunovszky csak egy volt: a mi Brunovszkynk Újpest és Rákospalota határán. Hatalmas kerthelyiség, és ugyancsak hatalmasnak számító ivó, azaz söntés. Minden más része is a vendégeket szolgálta, de olyan istenigazából az ivó és a kert alapozta meg a főváros-szerte ismert hírnevét. Mert sokszor hangzott el baráti társaságokban, hogy „menjünk el a Brunóba!”, vagy „nem iszunk meg valamit a Brunónál?” Legtöbbször az lett a vége, hogy igen, megittak valamit. A Brunovszky, azaz a „Brunó”, a Szilágyi utca elején, nem messze a Szülőotthontól, az állomással szemben, Újpest legnagyobb, legterjedelmesebb szórakozóhelye volt, mármint nagyságra, területre nézve.
Állítólag szezonban 2.500 vendéget is képes volt fogadni. Akiről a nevét kapta, illetve örökölte, azaz eredeti tulajdonosa, Brunovszky József Ernő vendéglős mester volt, aki 1905-ben született Újpesten, és 12 éves korától dolgozott az apja által 1868-ban alapított vendéglőben. Szakmáját Párizsban tanulta, és apja halála után átvette a vendéglő és kávéház vezetését. A 2500 férőhely és a hozzá tartozó bornagykereskedés együttesen a környék legnagyobb vendéglátóhelye volt. A második világháború során az épület súlyosan megrongálódott. Felújítását követően a vendéglő 15 alkalmazottat és egy hattagú zenekart foglalkoztatott. Államosítása 1949-ben történt. Életemben talán háromszor vagy négyszer
vendégeskedtem a Brunovszkynál. Talán kétszer a kertben és kétszer az ivóban, de valahogy nem éreztem odavalónak magunkat. A rendszeres látogatókhoz – nevezzük így: a törzsközönséghez – képest nagyra nőtt gyerekek voltunk, a nálunk fiatalabbaknak viszont öregek. A söntés csupa kirakat volt, látni lehetett
a negyed Újpestet, a kerthelyiségbe meg szép szelíden besütött a nap. Talán ha közelebb lett volna Újpest belvárosához… Nem tudom miért, de úgy érzem, ma nem történik ott semmi. De talán egyszer még – milyen romantikus lenne – valaki szólna, hogy „nem iszunk meg valamit a „Brunónál?”
RÉTI JÁNOS