Kórház és város

  •  
  •  
  •  

A 8-as villamossal Megyer felé, túl a közgazdasági technikumon meg a templomon is, egyszerre elértük a Mildenberger utca sarkát, és villamosunk megállt a Városi kórház előtt. Nincs már 8-as villamos, és ott halt meg apám 2001-ben.

Az épület látványa eleve szomorúvá tesz, pedig kórház műfajban a Városi sem nem mogorva, sem nem kedvet szegő. De hát apám emléke természetesen néhány pillanatra, amíg a 30-as busz elhalad a kerítése mellett, beárnyékolja a szívemet.

Az intézmény létrehozásáról 1926-ban döntött Újpest képviselő-testülete, és 1932-ben el is kezdte működését a kórház. A Károlyi és az Árpád mögött a város közössége mindig harmadikként kezelte. Ez gyógyító profiljának is betudható, mivel főleg rehabilitációs kezelés folyt a falai között.

A korabeli járványok miatt eredetileg fertőző tífusz-, diftéria- és tbc-osztályokkal kezdett működni, később a profil átalakult. Általános betegellátással 1936 óta foglalkozott a Városi Kórház, először 165, majd 210 ággyal. Urológia és neurológiai osztály is volt, de ezek 2007-ben, illetve 2012-ben megszűntek, és a Károlyi Sándor Kórház telephelyeként működött az intézmény, fő profilja a krónikus és rehabilitációs ellátás lett.

Amúgy szép kórház volt, bár kórházakra nem szokás ilyet mondani. A nagy kert a fáival, az egymástól távolabb eső épületek tulajdonképpen barátságossá tették. Csakhogy a profiljából adódóan kicsit inkább szomorkás az egész.

Ahogy szomorú voltam én is, amikor apámat a Károlyiból áthelyezték a Városi Kórházba. Tudtam, hogy élete utolsó szakaszához ért. A „rehab” az „rehab”, és ha néhány beteg úgy-ahogy felépül is ideig-óráig, csodában sem a személyzet, sem az orvosok nem reménykednek.

Így volt apám esetében is, aki már nyolcvan fölött járt, ráadásul rossz beteg volt, ahogy mondani szokás. Egy-két kedvesebb nővértől eltekintve belekötött mindenkibe, akibe csak lehetett, és egyfolytában kifogásolt valamit. Mindent.

Különösen az egyik orvossal nem jöttek ki jól, de ez, ahogy nyilván az orvos is tudta, a kórházi lét velejárója. Kérdeztem is tőle, miért nem adnak be neki egy nyugtatót. Erre a doktor úr azt a választ adta, hogy nagyon gyönge a szervezete, és dekompenzálódhat.

Amikor utoljára mentem be hozzá, nem volt magánál. Mondták, hogy órák óta így van, sőt volt, aki így fogalmazott: valószínűleg éjszaka „elmegy”. Másnap délelőtt lényegében változatlan volt az állapota. Még ottlétemkor, miközben én orvossal szerettem volna beszélni, be is fejezte az életét. Mikor mentem vissza hozzá, a nővérke fogadott a hírrel. A „nem szeretett” orvos volt ügyeletben, mondtam neki, hogy meghalt az öreg. Nem szólt egy szót sem, illetve talán részvétet nyilvánított.

Azóta, ha elbuszozom a Városi Kórház mellett, látom az épületet és a fákat is a bejáratnál, ahova nem sokkal előtte még le is vitték egy nyugágyban, levegőzni egy kicsit. Lehet, hogy mégis kellett adni neki egy nyugtatót. Dekompenzált.

A Városi Kórház láttán egy pillanatra mindig árnyékba borul a szívem. Holott tudom, hogy nagyon öreg volt már, nagyon beteg, és amióta anya elment, nagyon magányos.

Látogatói voltak. A menye, unokája, gyerekkori barátom, de ő engem várt.

Nehéz természetű volt, de az én apám!

Réti János