A mi időnkben még nem Városkapu volt a neve, csak azt mondtuk, hogy a sárga házak vagy Mahart-ház.
Nekünk a két ház volt a világ közepe: ott lakott a barátok, osztály- vagy iskolatársak és diákkori szerelmeink többsége. Mind a két ház öt lépcsőházas volt, lépcsőházanként huszonnégy lakással, azaz százhúsz, összesen kétszáznegyven család lakta a házakat. És ennyi családban előfordulhattak a diákszerelmek alanyai.
Az én első szerelmem, Mari a tanácsi ház park felőli első lépcsőházában lakott, az Árpád út 10-ben. Kettővel arrébb, a 6-ban Marika és a Mahart-ház első lépcsőházának harmadik emeletén Ildikó. Rajtuk kívül más nem volt, aki megdobogtatta volna a szívemet.
Akkor a Mahart-ház előtt még utca nem volt, mint a Lőwy Izsák utca. A Váci útig egy nagy grund volt az egész. Oda telepedtek vándorcirkuszok, hinták, és csalogatták a közönséget minél több bevétel reményében.
Egyszer közülünk Gábor befizetett a hintára, de a vállalkozását a vacsorája bánta. Nekem meg a Karcsinak ezek után már eszünkbe sem jutott, hogy próbálkozzunk az átfordulással.
A Mahart-házban egy osztálytársam lakott, Gabi. Hajós akart lenni, de nem élte meg… Ahogy nem él már Tibi sem, aki az Újpesten nagyon népszerű Nivram zenekar gitárosa volt. Nem él Ildikó öccse, Géza sem. Neki valahogy félresiklott az élete. Egészségestől, mindenestől.
Az ő nővére volt az egyetlen Mahart-házi szerelmem, mielőtt középiskolába mentünk. Kishúga volt Melinda, aki nagyon is része volt a kapcsolatunknak: ő volt az alibi, mert Ildikó lehozta sétálni, és már megvolt a randevú. Melindával kísérten.
Ildikó születésnapjára egy szál rózsát vittem, ami le is konyult, mire odaértem. A váza vizébe Kalmopyrint dobtunk, amivel sikerült lelket vernünk a virágba. Jól éreztük magunkat! Megismertük Ildikó apját is, aki éppen otthon volt.
A Mahart-házban sajátos életmód uralkodott: a férjek meg a gyerekek hetekig, de olykor hónapokig is hajóikon szolgáltak. Ildikó apukája a „Győr” parancsnoka és nagyon jóképű férfi volt, szép feleséggel.
A másik oldalon, a sárga házban két szívem választotta lány lakott. Az Árpád út felőli elsőben, a 10-ben Mari, akinél döntő fontosságú volt a fürdőszobájuk ablaka. A villany feloltásával jelezte Mari, hogy le tud-e még jönni vagy ne várjam. Eggyel előbb, a 8-ban az egyik osztálytársam majdnem beszervezett az apja besúgójának. De csak majdnem, mert én mondtam, hogy ilyesmit nem vállalok.
A parkban örökké pattogott a labda. Négy táskából lerakott kapukra játszottunk.
Aztán voltak disszidálások 1956 után. A házbeliek Svédország felé mentek leginkább.
Marika két lépcsőházzal feljebb lakott, az Attila utca felé, a 6-ban. Kísértem, ahova tudtam. Az élet aztán elsodort bennünket egymástól, de végig kapcsolatban voltunk, és a végig sajnos szó szerint értendő. Évekkel ezelőtt súlyos beteg lett. A legsúlyosabb betegség támadta meg…
Volt feleségemnél találkoztunk össze, akivel a gimnáziumban osztálytársak voltak, és rendszeres kapcsolatot tartottak. Megbeszéltük, hogy még aznap találkozunk az áruháznál, miután jön az orvostól. Sajnos lekéstem a randevút. Megbocsáthatatlanul. Mert más találkozásra már nem volt lehetőség. Nem sokra rá eltávozott közülünk…
De a Városkapu örökre Rá emlékeztet. És elmaradt találkozásunkra.
Réti János