Újpest Önkormányzata március 15-én a Petőfi Sándor szobránál tartott megemlékezést. Az alábbiakban dr. Zsigmond Barna Pál ünnepi beszédét közöljük változtatás nélkül.
“Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökül, ha kihúnysz:
A haza minden előtt
(Kölcsey Ferenc)
Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Újpesti Polgárok!
Honfitársak!
Március 15-e immár 170 éve a magyar szabadság napja, egyik legragyogóbb nemzeti ünnepünk. Ilyenkor szerte a nagyvilágban egymáshoz igazodik a magyar szívdobbanás. Kokárdát tűzünk, összegyűlünk és közösen emlékezünk.
Felidézzük azt az erőt és hitet, amely Kossuth Lajost, Bem Józsefet, Klapka Györgyöt, a lánglelkű Petőfi Sándort és a többi nagy hazafit képessé tette a rendkívüli helyzetben, a rendkívüli feladatok vállalására.
Felidézzük a nagy elődök példáját, hogy mi magunk is erőt és hitet merítsünk belőle. Mert a történelem nem fukarkodik rendkívüli helyzetekkel, erőre és hitre gyakran van szükségünk. A 21. században is.
170 év telt el azóta, hogy történelmünk egyik legfelemelőbb pillanatát élte át. A magyar nép szabadságvágya győzedelmeskedett a lehúzó kishitűséggel szemben, a beletörődéssel, az önfeladással szemben.
Tisztelt Ünneplők!
Vannak napok az életünkben, amelyeket soha nem felejtünk el. Életünk meghatározó eseményei tulajdonképpen belénk égett filmkockák. Ezeket az emlékeket magunkkal hordozzuk, míg élünk.
Egy nép életének is megvannak a kitörölhetetlen napjai, amelyet a nemzeti emlékezet soha nem fog elfelejteni. Apáról fiúra szállnak, generációról generációra. 1848. március 15-én ilyen felejthetetlen dolgok történtek.
15-én reggel – ugyanakkor, amikor Petőfi, Vasvári és a többiek a Pilvaxból elindultak az orvosi egyetem épülete felé –, az országgyűlés százas küldöttsége is elindult Bécsbe, hogy a magyar törvényhozás akaratát, az átalakulás programját elfogadtassa a királlyal.
Feljegyezték, hogy ezen a reggelen Pozsonyban is esett az eső – akárcsak Pesten -, sötét fellegek borították az eget. A küldöttség tagjai azonban a hajóról feltekintve megpillantották a hatalmas felhőtakaró szélét és a fölragyogó szivárványt. Ezt szerencsés szimbólumnak tartották, égi jelnek, amely a magyar ügy sikerének reményét sugározta a magasból
A remény egy márciusi napon kezdődött, és azóta minden márciusban felidézzük emlékét.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Több mint másfél évszázad telt el azóta. Jó idők, rossz idők. De talpon vagyunk.
Túléltük a szabadságharc leverését, két világégést, népírtást, egy igazságtalan békediktátumot, egy pártállami diktatúrát. Nagyon sokan az életüket áldozták a hosszú háborúk alatt, elzárták előlünk városainkat, hegyeinket, Magyarország feldarabolása és szétosztása súlyos csapást mért a nemzetre.
Vae victis! – mondták a római cézárok. Jaj a legyőzötteknek! Akik a harcban felülkerekednek, azok szabják a feltételeket. Azok formálják képükre a világot.
Emberi, területi és gazdasági veszteségeink sokáig felfoghatatlanok voltak. De itt vagyunk, mert erős volt a nemzet, erős a hite, erős az ösztöne a megmaradásra.
Itt vagyunk több mint 1100 éve Európa szívében, gazdag színfoltjaként a vén kontinensnek. A magyar szabadság eszménye bennünk van kitéphetetlenül. Itt él a szívünkben, a lelkünkben, nemzeti önazonosságunk szerves része lett. Jól megtanultuk a leckét: ha nem mi irányítjuk az életünket, más fogja. Nem engedhetünk a negyvennyolcból!
A szabadságunk az egyik legdrágább kincsünk. Akár az egészségünk: akkor kezdjük el igazán értékelni, amikor veszélyben érezzük. Magyarországnak ma is több fronton kell megküzdenie a szabadságáért, a saját dolgainkba való beleszólás jogáért. Meg kell küzdenünk értékeinkért: nem engedhetjük pár évtized (akár pár év) alatt lerombolni azt, amit elődeink egy évezreden át dédelgettek, gyarapítottak, és ha kellett, vérüket adták érte.
A mi családi ezüstünk a kultúránk. Biztosíték az életben maradásra.
Volt rá példa a történelemben, hogy a magyarok védték meg Európát. Védtük Európát, védtük az európai civilizációt, benne a magyar kultúrát és a keresztény hitet. A Kárpát-medence szívében alapítottunk és felvirágoztattunk egy erős és büszke keresztény államot, mely mindig kiállt a szabadságáért, ha veszélyben látta. Nem tántorította el sem kard, sem fegyver, sem idegen hatalom. Csak ezért tudott fennmaradni.
Aki behódol, azt eltiporják. Vagy beolvad, de végül elfogy. Legfeljebb fejezet lesz belőle a történelemkönyvekben.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Akkor vagyunk hűek ’48 szelleméhez, ha meghalljuk a hívó szót, szembenézünk a mostani kihívásokkal, ha tudjuk, hogy mikor van itt az idő. Ha megcselekedjük azt, amit megkövetel a haza.
A családunk mindannyiunk számára fontos, a legfontosabb. Mindent megteszünk érte, ami tőlünk telik. A nemzet a mi nagy családunk. Megajándékozott minket egy csodálatos kultúrával és nyelvvel, az összetartozás élményével.
Forradalmáraink vérüket adták a nemzetért.
Sűvegemen nemzetiszín rózsa,
Ajakamon kedves babám csókja.
Ne sírj babám! Nem megyek világra,
Nemzetemnek vagyok katonája.
Ezzel a nótával masíroztak a magyar honvédek, amikor hívta őket a haza. Nem volt akkor büszkébb vallomás egy fiatalember szájából, mint hogy nemzetének katonája.
Csupán remélni egy jobb jövő eljöttét vagy egy fenyegető veszély tovatűntét soha nem elég. Tettekre van szükség, mindig a tettek vitték előbbre az ügyeinket.
Tisztelt Emlékezők!
Ezelőtt nyolc évvel új országot kezdtünk építeni korábbi nyolc év romjain. Meg korábbi 40 év meddő örökségén. Az újjáépítésben a magyar kormány nem a bankokat, a nemzetközi üzleti érdekeket és elvárásokat vette figyelembe, hanem a magyar családok érdekeit, a lehetőségeink bővítését, a mindennapi költségeink lefaragását. Ahhoz, hogy elégedettek és függetlenek legyünk, stabil gazdasági alapokat kellett létrehoznunk, igazságos adórendszert, munkahelyeket, egzisztenciális biztonságot kellett teremtenünk. Építkezni kezdtünk, és az építkezés azóta is folyik.
Ennek az országnak, amit az Isten nekünk hazánkul rendelt, nem csak passzív polgárai vagyunk, hanem felelős alkotóelemei. Alakítói közös életünknek. És ha hí a haza, akkor ott a helyünk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma Európát belső és külső veszély egyaránt fenyegeti. A belső veszély az öregedő, kiüresedő, értékvesztett társadalmak eltunyulása, mely lassú eróziót jelent. Emellett sebezhetőséget is. A gyenge ellenálló készség egy felkínálkozó kontinenst eredményez, könnyű prédát a külső veszélyt jelentő, a könnyen jövő gazdagság reményében felénk özönlő tömegeknek.
A rombolás ugyan nagy károkat okozott, de minden lelki tartalékunkat nem tudták megsemmisíteni.
Ha sokan nem is érzik át a veszélyt, de nem magától értetődő, hogy Magyarországon néhány évtized múlva is magyarul beszéljenek. Ma a magyar nemzetre nem a fasiszta, vagy kommunista önkény leselkedik, de ideológiák, kultúrák, világhatalmi és gazdasági érdekek próbálják lerombolni, ami nekünk, magyar embereknek fontos. Feladatunk, hogy meghalljuk a múlt üzenetét. És az is a mi felelősségünk, hogy kezünkbe vegyünk a jövőnk alakítását. Az áldozatokért, 48 hőseinek emlékéért, Újpestért, magunkért, gyerekeink jövőjéért, nemzetünk megmaradásáért.