Erősen meghűlt. Nyilván pont most, mikor már kezd kisütni a nap, elűzve a reménytelenül hosszú betegségszezont. Mindjárt vége az egésznek, hidegnek és vírusoknak, de őt persze pont ekkor éri el a gaz kór, a tél célegyenesében. Igazi férfiként viseli megpróbáltatásait: szenved. Kínlódik veszettül. Tekintete hosszan, szomorúan a távolba réved, miközben lemondóan nyögdécsel, halkan nyöszörög.
Tüsszög, krákog, harákol, egyfolytában fújja az orrát, de sehogy sem kap levegőt. A legkülönfélébb módszerekkel kúrálja magát, a tudományt keveri a népi gyógymóddal, a magabiztos asszonyi tanácsot a reklámok azonnali gyógyulást ígérő szerével. De a kín nem enyhül, nincs kiút. Miközben bánatos mártírként mereng a messzeségbe, eszébe jut a húsvét, hogy már itt van mindjárt, az orrunk előtt, és hogy bizony mennyi illata van a húsvétnak. A karácsonynak is, de ő az aktuális ünnepnek megfelelően mereng. Furcsállja a különös gondolatsort, még sosem gondolt eddig illatokra ebben a kontextusban, betudja a betegség által összezavart elméje kalandozásának, zagyva filozofálásnak, de aztán lassan, makacsul bedugult orrán keresztül elkezdenek áramlani ezek az illatok. A frissen szedett fű illata, a kora tavaszi napsütésé. A fészeké, ahova stabil rendszerességgel ilyenkor érkezik az a bizonyos furcsa nyúl, aki élettanilag nehezen magyarázhatóan tojásokat költ, színeseket és mintásakat – ez mondjuk érthető, mert ha már költ, költsön díszeset, ne csak úgy egyszerűen, az ünnephez méltatlanul, a tyúktojáshoz megtévesztően hasonlót –, és ajándékokkal rohangál házról házra, hiú büszkeséggel kerülgetve a róla mintázott csokoládéfigurákat. Aztán a hatalmas lábosban kínzó lassúsággal főtt sonka illata, ami a sütőben barnuló kalácséval karöltve betölti az egész házat. Mindez már a terített asztalon találkozik a reszelt torma könnyfakasztóan erős szagával, csatlakozik hozzájuk a főtt tojás illata, a száraz bor zamata, és így állnak össze ezek egy igazi, húsvéti illathalmazzá, ő meg gyorsan kifújja az orrát, hátha jobban érzi az elképzelt szagorgiát. És igen, már szippantja be a vasárnapi mise illatát is, melyben ünnepélyesen keveredik a tömjén a gyertya füstjével és a kiöltözött idős hölgyek émelyítő parfümjével. Aztán már egészen pontosan érzi a húsvéti sütemények illatát, valami diós lehet ez, zserbó talán. Magával ragadja a hév, izgatottan orrsprayt lövell orrnyílásaiba, és már szívja is mohón a húsvéthétfő hajnalán elfogyasztott barackízű szeszesitalok rémisztően szúrós szagát és a lányokra locsolt, rettenetesen keveredő, minősíthetetlen pacsulik émelyítő bűzét, de mindez egyáltalán nem bántja, jó illat, jó érzés inkább. Kifújja az orrát, mentolos cukorkát kezd szopogatni másoknak vélhetően bántó cuppogással, és bátortalanul arra gondol, hátha mégiscsak legyőzhető ez a kórság, talán túlélhető a nátha.
Juhász Mátyás