Négyszáztíz alkalommal lépett pályára az Újpesti Dózsa csapatában. Mondhatni, bronzérmes, ugyanis csak két legendás újpesti labdarúgó, Szusza Ferenc és Bene Ferenc játszott többet nála lila-fehérben.
Balszélsőként került a csapatba, a tizenegyes szám virított a hátán. Újpesten tizennyolc évig más nem is húzhatta magára Zámbó Sándor mezét.
Az újpesti „arany generáció” oszlopos tagja, Zámbó Sándor hetvenötödik életévét tapossa. Fiatalokat megszégyenítő frissességgel száguldozik a pályán, mert ha nem mondtuk volna, Tű – mert a focisták csak így becézték a vékony dongájú társukat – rendszeresen focicsukát húz, és a régi játszótársakkal együtt hódol soha nem lankadó szerelmének, a labdarúgásnak.
– Árulja el, mi a titka? Úgy néz ki, mint amikor az újpesti csapatban cikázott a pálya bal oldalán. Semmi pocak, semmi súlyfelesleg.
– Nincs semmi titkom – válaszolta az élő legenda. – Azt nem mondom, hogy soha nem ittam meg egy-egy fröccsöt, de ma már inkább az ásványvíz viszi a prímet. Viszont, nem dohányzom, pedig valaha elfüstöltem néhány paklival. A sport tart egyben, el nem tudnám képzelni az életem mozgás nélkül. Teniszezek, focizok és persze lábteniszezek. Azt mondják, jól érzem a labdát. Lehet benne igazság, hiszen Benével, Fazekassal vagy éppen Göröcs Titivel nem játszhattam volna egy csapatba, ha bottal ütöm a labdát.
– Valamit kifelejtett a felsorolásból…
– Szándékosan nem akartam a saját szórakozásaim közé sorolni az edzéseket. Újpesten, az UTE fociakadémián foglalkozom a fiatalokkal, úgy mondhatnám, egyéni edző vagyok. Szerencsére meg tudom mutatni nekik, hogy mit is szeretnék tőlük látni a pályán, Örülök, ha ellesnek és megtanulnak néhány mozdulatot, illetve, ha szoros barátságot kötnek a labdával.
– Milyenek a srácok?
– Ügyesek, de még nem érettek. Megváltozott a világ, már nem csak a foci van a világon számukra. Azt nem mondhatom, hogy nem szeretik ezt a szép játékot, de ahhoz, hogy igazi labdarúgó váljék belőlük, nos, azért nagyobb alázattal kellene dolgozni. De azért vagyunk mi trénerek, hogy segítsük a fejlődésüket.
– Zámbó Sanyi mindig futballista szeretett volna lenni?
– Határozottan állíthatom, hogy igen! Nem voltunk gazdagok, inkább szegény volt a családunk, én pedig szerettem volna menő lenni, mármint menő focista. Akkor még tízezrek jártak a meccsekre, bálványok voltak a játékosok, mindenki irigyelte őket. A legjobbak külföldre is utazhattak, az átlagnál jobban is kerestek, az utcán megismerték őket, szóval: jó volt futballistának lenni. Én is közéjük akartam tartozni, ezért aztán mindent megtettem a siker érdekében. Még bokszolni is elmentem, hogy erősödjek, mert tudtam, hiszen vézna kölök voltam, a nagy testű hátvédek elfújnak a pályán.
– Elárulja, milyen ökölvívó volt?
– Azt mondták, volt bennem spiritusz. Bevallom, jobban szerettem a pofont adni, mint kapni, így aztán elegem lett abból, hogy az ellenfél állandóan visszaüt. Persze nem bántam meg, hogy nem lettem bokszoló, mert ha maradok a kötelek között, az a rengeteg élmény, amit a focitól kaptam, elkerült volna.
–Tehetségesebbnek számított, mint a társai?
– Inkább szorgalmasabb voltam néhányuknál. Amikor eldőlt, illetve eldöntöttem, hogy a futballt akarom, minden mást a sutba vágtam. Figyeltem az edzéseken, dolgoztam ahogy csak bírtam. Sokszor kint maradtam a pályán, egyedül gyakoroltam a labdalevételt, a beadásokat, ha akadt társam, akkor az egyérintős passzolást.
– Koromnál fogva szerencsére én még láttam Zámbó Sanyit a pályán, láttam, mit tud a labdával. Szerintem a vérében volt a foci.
– Nem tudom, hogy benne volt-e vagy belekerült. Azt viszont tudom, hogy a grundon, mert akkor még léteztek, olyan futballisták nevelkedtek, mint Fazekas Laci vagy szegény Fekete Laci. Persze sorolhatnám napnyugtáig a neveket, de azt ki kell mondani, hogy igazi labdarúgók akkor lettünk, amikor a nagy tudású edzők kezei közé kerültünk.
– Milyen volt Benével, Dunaival, Fazekassal és a többi sztárral együtt pályára lépni?
– Mivel mindannyian csak győzni szerettünk, fantasztikus érzés volt tudni, hogy a társak is mindent megtesznek a sikerért. Nem kellett noszogatni senkit, mindenki tudta a dolgát. Göröcs Titi forintos labdákkal tömött bennünket, hátul Káposztáék rendet raktak az ellenfelek csatárai között, Benéék pedig számolatlanul rugdosták a szebbnél szebb gólokat. A közönség pedig ünnepelt minket, mert kiszolgáltuk őket, és akkor sem szapultak minket különösebben, ha egy-egy zakó be is csúszott.
– Több egykori újpesti labdarúgóval lehet találkozni a lilák hazai mérkőzésein. Zámbó Sándort viszont nemigen láttam a lelátón.
– A fiatalok meccseire járok. Nem haragudjon meg senki, nem vagyok kíváncsi a mai Dózsára. Bocsánat, az Újpest FC-re. Remélem, hamarosan eljön az idő, amikor ismét lesz miért kilátogatni a meccsekre.
– Egyetlen kérdés maradt. Elárulja, hogy Zámbó Sándor szerint ki volt a legjobb futballista az újpesti verhetetlen tizenegyben?
– Mondhatnám, hogy X vagy Y, ezért vagy azért. De én egy szóval válaszolok a kérdésre: a CSAPAT, csupa nagybetűvel!
Gergely Gábor