Ahogy azt már az újpesti polgárok megszokták, idén ősszel sem maradhat el a lecsófesztivál.
Lecsóra fel, várjuk a jelentkezőket, hiszen aki magyar, az kell, hogy értsen a lecsóhoz is!
Lecsó. A pörkölt mellett a legmagyarabb étel. Igazi nyári-őszi fogás, a paprika- és a paradicsomszezon gasztronómiai királya, vitamindús, ízletes, sokszínű étke. Lecsó főzésével mindenki foglalkozott már, aki egyszer is megfordult a konyhában vagy a bogrács mellett, személyes ügye minden magyar embernek, éppen ezért nincs is két egyforma lecsó, így nem létezik lecsórecept sem.
A lecsó. Nemzetivé váló ételeink legkülönösebbike. Valójában egy mártásnak indult zöldségragu. A magyar konyha paprikás, pusztából eredő bográcsos világának terméke. Amihez ugye kellett Amerika felfedezése is, majd a törökök százötven éves vendégsége, akik behozták hazánkba a lecsóhoz valókat. Az 1800-as évek szakácskönyveiben már szerepel a lecsó, akkor még rác-szerb –ételként, aztán amikor a paprika és a paradicsom már minden magyar konyhakertben megtermett, a lecsó elfoglalta az őt megillető trónt.
Lecsó. Mindenki másképp csinálja. Mindenki a sajátját tartja az egyetlen és tökéletes verziónak, mégis mindenki másképp csinálja. Szerencsére nyár végére már van olcsó lecsópaprika és paradicsom is a piacon, lehet kísérletezni az ízekkel. Az alap persze mindig ugyanaz, paprika, paradicsom, hagyma, só, bors, na meg egy kis kolbász a húsimádóknak, amihez aztán minden amatőr és profi lecsóbűvész beleteheti a saját titkát.
A lé. Van, aki hosszú lével szereti a lecsót, friss kenyérrel tunkolva a szaftot, mások a sűrűbb alapra esküsznek. A sűrűség persze a zsíros alap mennyiségétől és minőségétől is függ, a szalonnán pirított indítás, vagy az egészséges mangalicazsír egész más köntöst ad az ételnek, mint amikor finom étolajat használ a reformszakács. A paprika és a paradicsom önmagában elég folyadékot ereszt a szafthoz, ám amikor kezd elfőni a lé, pótolni kell a nedvességet. Nem csak víz jöhet szóba, fehérborral mediterrán jelleget kaphat a lecsó, a vörösbortól testesebb lesz a szaft, ha meg rozéval öntjük fel, a két ízt variálhatjuk. Vannak, akik sörrel is próbálkoztak már, ha a lecsóba kerül valamilyen füstölt hús is, akkor ez a párosítás is nagyon ízletes.
Miből mennyi? Van, aki a paprika, van, aki a paradicsom többségére esküszik, egyes vélemények szerint az sem mindegy, milyen formára vágva kerül a fazékba vagy a lábosba a zöldség. Alapból úgy kell indulni, hogy egy az egyhez az arány, fele annyi hagymával, ezen aztán mindenki úgy variál ahogy akar. Egy biztos, karikára vágni a többség szerint tilos, az a szendvicsre való, a lecsónál szentségtörés. Az apróra vágott alap sűrűbb elegyet eredményezz, a nagyobb szeletekből roppanósabb étel születhet. A lecsó nem pörkölt, nem alapeleme sem az őrölt pirospaprika, sem a fokhagyma, ám ezekkel is lehet trükközni. Ahogy a kolbásszal, legyen a lángolt, füstölt, csípős vagy éppen a mezei, lecsóba való, virsli, egyben vagy karikázva, mind-mind más ízt ad. A pincestílus kedvelői füstölt húst, csülköt, sonkát is tesznek bele, a lecsó tulajdonképpen mindent elbír. Ahogy a tojást – habarva vagy beverve – rizst, balkáni módra, vagy éppen tarhonyával, ahogy a hortobágyi pásztorok rakták össze a lecsójukat. Lehet vadítani padlizsánnal, cukkínivel, van, aki gyalult tökkel is kipróbálta már. Az ízvarázs elbírja a koriandert, a római köményt, de még a fahéjat is, köretként fel lehet tálalni csirkéhez, halhoz, sültekhez is. Ám az igazi lecsó önmagában az, ami, bográcsban, szabad tűzön, illatozva, megunhatatlanul.