Tizennégy idény. Három Magyar Kupa. Megannyi öröm, fájdalom, győzelem és vereség – és egy klub, amely örökre a szívbe égett. Simon Krisztián, az Újpest saját nevelésű, ikonikus játékosa befejezi profi labdarúgó-pályafutását. Csendben lép hátra, de nem tűnik el: marad, hiszen Újpest már nem csupán egy csapat számára, hanem az otthona, identitása, élete része lett.
Kevés játékos tud manapság úgy elköszönni egy klubtól, hogy közben szinte eggyé is válik vele. Simon Krisztián azonban pont egy ilyen ritka kivétel. Olyan játékos, akit nemcsak a mez színei, hanem a lelátón zúgó szurkolás, az öltözői közösség, a Megyeri úti stadion régi fái, az edzések közötti fáradt mosolyok és az évtizedek alatt együtt megélt történetek is örökre összekötnek az Újpesttel.
A középpályás még 2005-ben csatlakozott az első csapathoz. Egy átlagos fiatal számára ez önmagában is hatalmas lépés, de Simon nemcsak bekerült, hanem ott is maradt. Szinte azonnal beírta magát a klub krónikáiba: emlékezetes volt a Ferencváros elleni 6–0-s győzelem, amelyet máig élete egyik legintenzívebb élményeként említ – különösen azokat a perceket, amikor a kezdés előtt a szurkolók együtt zengték a klubdalokat a játékosokkal. A meccs már a lelátón megkezdődött.
Az igazi kiteljesedés azonban 2014-ben jött el számára, amikor a Diósgyőr elleni kupadöntőben nemcsak technikai tudása, hanem lelki ereje is megmutatkozott. A drámai tizenegyespárbaj során Simon hideg fejjel, pontosan értékesítette a maga lövését – és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy az Újpest hosszú idő után ismét magasba emelhesse a Magyar Kupát. Ez volt az első a három közül. A trófeák azonban csak szimbólumai egy hosszú és mély érzelmi utazásnak, amit ez a játékos Újpesten végigélt.
Az elmúlt években egyre közelebb került a döntéshez: test és lélek is jelezte, hogy a profi szintnek lassan véget kell vetnie. Most mégis méltósággal, csendesen jelentette be: itt az idő. A búcsú viszont nem könnyes sajtótájékoztatón, nem ünneplő stadionban, hanem egy őszinte interjúban érkezett el. Egy mondatban összefoglalva mindazt, amit a klub jelent neki: „Ez a hely lett az otthonom.”
A döntés mögött ott áll a család – felesége, kisfia, akiknek mostantól több idő és figyelem jut. De Simon jövője továbbra is az Újpest közelében marad. Nem a pályán, nem mezben, de lila-fehér szívvel. Támogatóként, mentorként, példaképként – olyan emberként, aki nemcsak megélte, de képviselte is, mit jelent újpestinek lenni.
„A mezt most már más viseli, de a szívem továbbra is ugyanúgy dobog érte. Mert ez nem egy lezárás – ez egy új fejezet, ugyanabban a könyvben, aminek a címe: Újpest.
forrás: ujpestfc.hu