266 évvel ezelőtt, 1759. október 27-én született Kazinczy Ferenc, költő, író, műfordító, irodalomszervező – a magyar nyelvújítás mozgalmának vezéralakja. Újpesten, ahol a magyar nyelv iránti szeretet és a közösségi művelődés mára már igen erős gyökereket eresztett, különösen fontos emlékeznünk rá. Nélküle a magyar nyelv ma egészen más lenne: ő ismerte fel, hogy a nyelv nem múzeumi darab, hanem élő, változó szervezet, amivel együtt kell élni, gazdagítani és tovább gondolni, ahogyan azt ő maga is tette.
Az első lépések
Kazinczy a bihari Érsemjénben született módos református nemesi családban. Tanulmányait a sárospataki református kollégiumban kezdte, majd Eperjesen jogot és teológiát tanult. Már fiatalon kitűnt íráskészségével és nyelvérzékével, hamar fordítani kezdett, főként németből és franciából. Első jelentősebb munkája, a „Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei” 1789-ben jelent meg Kassán. A levélregény akkoriban még újszerű műfajnak számított, de már ebben is megmutatkozott Kazinczy stílusérzéke és irodalomszervező tehetsége. Kassán és Pozsonyban a felvilágosodás eszméit képviselő fiatal írók körével dolgozott együtt, itt kezdődött az a szellemi mozgalom, amelyet később nyelvújításként ismerünk.
A nyelv forradalma
Kazinczy hitt abban, hogy a magyar nyelv képes ugyanarra, mint bármelyik másik világnyelv, csak bátorság kell hozzá. A 18–19. század fordulóján elindította a nyelvújítás mozgalmát, amely során több ezer új szó született, s ezek közül sok ma is használatos. Levelezései révén országos irodalmi hálózatot hozott létre, és szinte egész életét a magyar nyelv fejlesztésének szentelte. 1794-ben, a Martinovics-féle mozgalommal való gyanús kapcsolatai miatt letartóztatták, és hat évet töltött börtönben – Kufstein, Spielberg, majd Munkács várában.
Szabadulása után sem tört meg: megírta a „Fogságom naplója” című művét, amely nemcsak egy irodalmi mű, hanem történeti dokumentum is.
Széphalom és az utolsó évek
Szabadulása után Széphalmon telepedett le, ahol házát hamarosan a magyar irodalmi élet központjává tette. Innen levelezett több mint 1500 kortársával, köztük Berzsenyi Dániellel, Kisfaludy Sándorral és Kölcsey Ferenccel. 1811-ben adta ki válogatott műveit, 1819-ben pedig megjelent híres nyelvészeti tanulmánya, az „Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél”, amelyben a nyelvújítás lényegét fogalmazta meg.
Kazinczy egyik legfontosabb célkitűzése az volt, hogy létrejöjjön egy magyar tudós közösség. Ennek eredménye, a Magyar Tudós Társaság, ami a mai Magyar Tudományos Akadémia elődje volt. Egész életét a szó, a műveltség és a nemzeti önazonosság szolgálatába állította. 1831. augusztus 23-án halt meg kolerában, 71 éves korában, Széphalmon. Házából mára emlékhely lett, amely a Magyar Nyelv Múzeumaként őrzi szellemi örökségét. A Kazinczy-díj, amelyet a kimagasló nyelvi igényességért ítélnek oda, méltóképp viszi tovább a nyelvújító nevét.
Újpesti örökség – élő nyelv, élő közösség
Kazinczy öröksége ma is élő valóság Újpesten: az iskolák, könyvtárak, művelődési központok és irodalmi programok mind azt a hitet viszik tovább, hogy a nyelv művelése közösségi ügy. Az ő nevét viseli a Szép Magyar Beszéd verseny is, amely 1960 óta ösztönzi a fiatalokat a tiszta, igényes magyar nyelvhasználatra. Idén tavasszal az Újpesti Károlyi István Általános Iskola és Gimnázium egy tehetséges diákja is szépen szerepelt a megmérettetésen, bizonyítva, hogy a hagyomány ma is él és továbbörökíthető. (régebbi cikkünket ITT olvashatják a témában)
Az ilyen példa is mutatja, hogy Újpesten a nyelv szeretete nem múlt idő, hanem élő hagyomány, mindazokban, akik olvasnak, tanítanak, alkotnak vagy egyszerűen csak szépen beszélnek. Kazinczy többszázéves üzenete ma is érvényes: a nyelvünk akkor él igazán, ha mi magunk is megtöltjük élettel.
GZs