A lányok angyalok

Aztán jött a nekibuzdulás: már szünetben megszólítottuk a lányokat, suli után pedig kisebb-nagyobb távolságból kísérgettük őket. Ki-ki a választottját. De nem párban, hanem a lányok kisebb csoportjait kísérték a mi kisebb csoportjaink. Az összetétel alkalmi és vonzalomfüggő volt.

De a 7. meg a 8. volt az „ugrásszerű” nekibátorodás! Megpróbált ki-ki a maga aktuális választottjával „járni”. Nem csoportosan, hanem párosával. Mindkét fél tele gátlásokkal, szégyenlősséggel, tartózkodással.

Az utolsó két évnek (1958-60) meg már igazi sztárjai, „csillagai” voltak a fantáziánkban. Mari, Ica, Marcsi, Éva.

Éva volt a legérdekesebb. Nem volt szép, de szexepiles, meg jó alakú az nagyon! A srácok sokszor azért nem mentek be csengetéskor rögtön az osztályterembe, hogy lássák Évát az udvaron pár percig fekete dresszben, a tornaórán. Csak gondoltunk rá. Sokszor. De ő megszólíthatatlanul, határozott léptekkel ment haza. A MAHART házban lakott. Alapító tagja lett a Tungsram női röplabdacsapatának, később dolgozott az Izzóban, de ott legfeljebb összefutottunk, amolyan, „szevasz-szevasz” szinten.

Más eset volt Ica! A vibrálóan kedélyes, szép, jó alakú, csevegős „csaj”. Ő jelentette a központját annak a bokornyi lánynak, akikkel együtt járt haza. Vele szóba lehetett elegyedni a csoport jelenléte ellenére is, de a stílusában volt egy „eddig és ne tovább”. A kommunikációt nagyon ügyesen beterelte a haverkodás „karámjába”, amiből viszont fiú-lány vonzalomra váltani lehetetlen volt. Mindnyájunknak örök kedves haver maradt. Röpizett a Tungsramban, a Ricsi bá által kiválasztott alapcsapatban, aztán az összeállításban egyszer csak már asszonynéven jelezték. Mi, a régi lovagjelöltek, nem tudtuk, ki a férj, de irigyeltük.

Különös vonzáskörzete volt Marinak, a sárga ház második emeletéről. Szép is volt meg nem is, de izgalmas, mai szóhasználattal élve szexi, a ködös tekintetével és az iskola tornászcsapatában formálódott alakjával. Csak úgy zümmögött körülötte az érdeklődés. Fogadni mernék, hogy egyszer-egyszer a legtöbb fiúnak megfordult a fejében.

Nem volt beszédes, de elutasító sem, és nem fordította haverságra a közeledést. „Tétre, helyre, befutóra” játszott. Aki tetszett neki, annak észrevehetővé tette, aki nem, annak azt. És kész. De olyan srác nem volt, aki ne figyelt volna fel rá.

A „szelíd, lágy kedvesség” Marcsi volt. Tiszta lélek, simogató mosoly, derűt csillogó tekintet. Ő még rövidebben hazaért mint Éva, hiszen csak átment a parkon, a homokozónál, és már ott is volt a nagy sárga ház középső lépcsőházában. Ezt a rövidke utat toldottuk meg később a zongoraóráira való kíséréssel, meg a vasárnapi misével. Otthon az öccse védte az érdekeimet.
Műszaki lett, dolgozott az Izzóban, jól mentek a dolgai, de vele is, csak „szevasz-szia” kapcsolatunk maradt.
Illetve mégsem egészen. Az Izzó lakótelepen majdnem szomszédok lettünk! Feleségem, Juli és Marcsi összebarátkoztak, nőttek a gyerekek. Olyan volt, mint az iskolában, kedves, könnyed, derűs. A zongoraórák és a misék nem kerültek szóba.

Így ért véget a gyerekkor, 1960 nyarán, amikor néhány hét múlva Rómából az eső olimpiát nézhettük képernyőről. A gyerekszerelmek elmaradtak, közeledett az ifjonti lét. Tudtommal az iskolatársi kapcsolatokból egyedül Géza és Zsuzsa együtt járásból lett házasság, Közel laktak egymáshoz. Tudtommal azóta is együtt vannak.

Réti János