Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc százhatvankilencedik évfordulójára emlékezett Újpest Önkormányzata március 15-én a Petőfi szobornál.
Újpest Önkormányzata nevében dr. Zsigmond Barna Pál, városunk társadalmi kapcsolatokért felelős alpolgármestere mondott ünnepi beszédet.
– Vannak pillanatok, amelyek azonnal elmúlnak, és vannak, amelyek örökre belevésődnek a szívünkbe, ott munkálnak az akaratunkban és befolyásolják gondolkodásunkat. 1848. március 15-ének minden pillanata ilyen volt – hangsúlyozta az alpolgármester. – Egy napba összesűrűsödött az egész élet, a fontos célok felismerése, a döntések meghozatala és a közös cselekvés minden részlete belefért abba a napba, amely megváltoztatta mindannyiunk életét.
Az ünnepség végén az egybegyűltek elhelyezték az emlékezés és a tisztelet virágait.
Újpest Önkormányzata nevében Wintermantel Zsolt polgármester és dr. Dabous Fayez helyezett el koszorút Petőfi Sándor szobránál. Őket követően képviselők, civil szervezetek, kisebbségi önkormányzatok képviselői koszorúztak.
DV
Dr. Zsigmond Barna Pál teljes beszéde:
„Éljen a magyar szabadság!
Köszöntöm Önöket a magyar szabadság ünnepén, amelyet immár világnemzetként ünnepelünk a világ minden táján.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékező Közösség!
Vannak pillanatok, amelyek azonnal elmúlnak és vannak, amelyek örökre bevésődnek a szívünkbe, ott munkálnak az akaratunkban és befolyásolják a gondolkodásunkat.
1848. március 15-ének minden pillanata ilyen volt. Egy napba összesűrűsödött egy egész élet – a fontos célok felismerése, a döntések meghozatala és a közös cselekvés minden részlete belefért abba a napba, amely megváltoztatta mindannyiunk életét, a régen és a ma élő magyarokét egyaránt. 1848. március 15-én láthatóvá vált a magyar nemzet a maga teljességében.
Majdnem ezer éve éltünk már mi, magyarok a Kárpát-medencében, ahol erős és tekintélyes keresztény államot, virágzó országot hoztunk létre, sok nagyszerű történelmi tettet vittünk véghez, testünkkel és vérünkkel védtük Európát és a keresztény kultúrát, sok szenvedést és megpróbáltatást álltunk ki.
De közös, magyar lelkületünk ezen a napon, 1848. március 15-én vált láthatóvá. Akkor eszméltünk rá igazán, hogy mit is jelent a mi sorsunk, a mi történelmünk. Mit is jelent, hogy hogy van itt egy közösség, amely összetartozik vér szerint, összetartozik történelmében, nyelvében, kultúrájában, szülőföldjében, s maga akarja formálni, berendezni az életét. Követeli magának a szabadságot, hogy maga dönthessen saját ügyeiben.
A nemzet élni akart és követelte magának a szabadságot, ami minden nemzetet megillet, hogy saját maga rendelkezzen magáról, arról, hogyan és milyen keretek között valósítja meg nemzeti létét. 1848 márciusában az is láthatóvá vált, hogy van egy hazánk, amelyért harcolni kell, különben végleg elveszhet, és nem mentheti meg más, csak a hazaszeret.
A hazát szeretni valójában mindent felölel, ami igazán fontos egy ember életében. Mégis, vannak, akiknek manapság sem fontos sem a nemzet, sem a haza, sem a hazaszeretet. Elavultnak, letűnt kor érzésvilágának tartják már a haza szó emlegetését is. De nem ők alkotják a többséget, többen vagyunk mi idősek és fiatalok akik számára fontos a haza sorsa.
Egy fiatalok között végzett felmérés szerint a hazához ma is a legmagasztosabb fogalmakat társítjuk: szeretet, hazaszeretet, hűség, biztonság, béke, kötődés, kötelesség, összetartozás, vérszerződés, himnusz, zászló, honfoglalás, szabadságharc, otthon, szüleim, barátok, család, nyugalom, öntudat, fészek, hovatartozás, féltés, önfeláldozás.
A hazaszeretet személyes ügy is. A mindennapokban kezdődik, a legszűkebb környezetünkben, a családunkban, s onnan, ahogy a vízbe dobott kő keltett hullám szétterjed az élet minden területén.
Tisztelt Emlékező Közösség!
48 őszén, a császári csapatok körülzárták az erdélyi Háromszéket és megadásra szólították föl a székely-magyar csapatokat. A helyi népgyűlés már-már a megadás mellett döntött. Ekkor előállt egy asztalos, aki világéletében tüzértiszt szeretett volna lenni, ezért értett az ágyúöntés mesterségéhez. Azt mondta, adjanak neki két hetet – idézem legendás szavait „Lesz ágyú, lesz amennyi kell…” Azt is hozzátette még, hogyha az első lövései nem találnak célba, maga áll az ágyú torkolata elé.
Gábor Áron megöntötte az ágyúkat és már az első lövés célba talált. A székelyek pedig győztek. Az ő személyes hite, elszántsága, bátorsága így vitte előre az egész magyar nemzet szabadságharcát. Gábor Áron személyes forradalma az egész nemzet forradalmának része lett. Csak így születnek forradalmak. Az egyes emberek személyes céljaiból, küzdelmeiből, bátorságából.
A bátorság azt jelenti, hogy a forradalom nem önmagáért való. Nem az a célja, hogy legyőzzünk valakit, hanem, hogy megnyerjük a jövőt. A forradalom értelme az, ami utána következik: a jobb élet, a boldogabb mindennapok lehetősége. A bátrak ezért harcolnak. S az első akadály, amit le kell küzdeniük, ahogy a Gábor Áron példája is mutatja, nem is a külső ellenség, hanem a mindenütt jelenlévő kishitűség, beletörődés, megalkuvás, önfeladás. A „merjünk kicsik lenni” hozzáállás. A ne ugráljunk mentalitás. Azt sugallja, gyűjtsünk aláírást azért, hogy inkább ne csináljunk semmit, ne vállalkozzunk nagy dolgokra, éljünk a mának. Mondhatnánk: amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra.
Ha ez a mentalitás érvényesült volna 1848-ban, ma nem állnánk itt, s nem túlzás feltételezni, hogy Magyarországról már nem beszélhetnénk, a magyarság már csak egy kihaló félben lévő etnikum lenne Közép-Európában – egy valamilyen más állam területén.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A történelem nem áll meg, a világ az utóbbi évszázadokban egyre gyorsabban változik. Azonban minden kornak, minden történelmi helyzetnek megvannak a maga kihívásai, veszélyei, és harcai. A mai időkben is. És azt is látjuk, a tét végső soron ma is ugyanaz. A hazánk, a nemzetünk függetlensége.
Ehhez ma ágyút nem kell öntenünk. Jelen állás szerint véráldozatot sem kell hoznunk. Mit tehetünk mi, mai magyarok, mi, újpestiek azért, hogy ezen a helyen évtizedek, sőt, több száz év múlva is magyarok éljenek, magyar szóval ünnepeljék a 48-as forradalmat?
Tisztelt Emlékező Közösség!
Nem kell hozzá történelemprofesszornak lenni, hogy lássuk, Európát és Magyarországot sokféle veszély fenyegeti, ezek jobbára ugyanazok a veszélyek. Veszély az, hogy egy másik civilizáció elözönli a földrészünket és kiszorítja a mi kultúránkat, a mi hagyományainkat, a mi életmódunkat – jó esetben egy megtűrt kisebbséggé válunk saját kontinensünkön. Van ennél rosszabb kilátás is.
Mint imént mondtam a cselekvéshez ma nem ágyút kell önteni. De az ágyúöntő hazaszeretetére és bátorságára ma is szükségünk van.
A hazaszeretet nem valami távoli, elvont idea, nem is valamiféle nosztalgikus érzelem. A hazaszeretet a családunk szeretete, a közvetlen környezetünk szeretete, városunk, Újpest szeretete. A patriotizmus sok-sok lokálpatrióta közösség elkötelezettségéből táplálkozik. Az emberiséget könnyű szeretni. A szomszédunkat sokkal nehezebb. De azért erre tegyünk kísérletet! Ezt akarjuk megvalósítani!
Tisztelt Emlékező Közösség!
A bátorság pedig ma leginkább ahhoz kell, hogy megvédjük az értékeinket és kiálljunk értük. Meg kell védenünk a munka becsületét, a család intézményét, az időskor biztonságát, a megérdemelt siker tiszteletét, és meg kell védenünk a saját utunkat, Magyarország szuverenitását.
Ahol, és amikor csak lehetőségünk van rá, vállalnunk kell a vitát és ki kell állnunk azért, hogy mások ne szólhassanak bele semmilyen módon abba, hogyan rendezzük be az életünket. Nem hagyhatjuk, hogy az áram és a földgáz árát Brüsszelben döntsék el helyettünk és kifosszák a magyar családokat. Nem hagyhatjuk, hogy mások döntsék el helyettünk, kikkel akarunk együtt élni saját országunkban, nem hagyhatjuk, hogy erőnek erejével megváltoztassák hazánk népességét és ezáltal az életformánkat. Nem szólhatnak bele, hogy miképp segítheti Magyarország a magyar vállalatokat a munkahelyteremtésben, és nem tűrhetjük, hogy más államok és külföldi pénzügy körök magyarellenes érdekeket képviseljenek.
A bátorsághoz értelem is kell. A Szentírás is arra tanít, hogy okosnak is kell lennünk. Nem lehetünk naivak. A magyarok ellenségei rafináltak, álruhában jönnek. A civil szó számunkra fontos és értékes, a valódi civil számunkra fontos és értékes. De, mi magyarok jól emlékszünk a kommunista diktatúra idejéből arra, hogy ahol a magyarok többen összejöttek, ott kik vegyültek el az emberek között civilruhában. Mi tudjuk, hogy a civilrendőr is rendőr volt. Akik követték, megfigyelték, lehallgatták, besúgták a becsületes magyar embereket, civil ruhát viseltek, civilnek álcázták magukat. Tudjuk, hogy a Soros-brigádok is civileknek álcázzák magukat. De ők nem civilek. Valójában jól fizetett ügynökök, akik a magyar nemzet függetlensége ellen dolgoznak. Meg kell védenünk magukat tőlük is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„A saját utamat járom.” Ez volt Gróf Batthyány Lajos jelmondata. És nem csak mondta, tetteivel is bizonyította. Ő és az általa vezetett első felelős kormány a saját útját, a magyar utat járta.
Igen, a szabadság út, amin járni kell. Ígéret és lehetőség, amit valóra kell váltani. A szabadság egyúttal kötelesség, magunkkal és közösségünkkel szembeni kötelesség, amit vállalni és teljesítenünk kell.
Ezen az úton csak közösen járhatunk, ezt az ígéretet csak együtt válthatjuk valóra, ezt az életet csak együtt élhetjük meg. Más szóval: csak együtt lehetünk szabadok. Összetartozunk: mert az előttünk járónemzedékek megfizették a szabadság árát. Összetartozunk, mert a szabadság közös feladatunk: életünk dönti el, hogy mit tudunk továbbadni belőle.
A szabadságért, a nemzetért, a nemzeti függetlenségért mindig minden időben meg kell küzdeni, meg kell harcolni. Különösen igaz ez a világnak ezen a gyönyörű, sokak által irigyelt vidékén, amit Kárpát-medencének hívunk.
Egyet ne feledjünk. A végső elszámolásnál majd, ahogy egy nagy angol író mondta, „nem az lesz fontos számunkra, mivel harcoltunk, nyilakkal vagy botokkal. Csak az lesz fontos, melyik oldalon harcoltunk.
Dicsőség a bátraknak!
Köszönöm, hogy meghallgattak.”