Közel negyven éve javítja a motorokat Újpesten, Templom utcai műhelyében Tábori Ferenc, aki Simsonok gyógyításával szerzett országos hírnevet, de más márkák sem fogtak ki rajta. A mester korát meghazudtoló tempóban dolgozik ma is, mondhatni, szakmája a szenvedélye. Így hát nem meglepő az sem, hogy szabadidejében veterán motorkerékpárokat restaurál. Legutóbb egy 1936-os évjáratú Puch S4-es roncsot vett kezelésbe, a végeredmény lenyűgöző.
Tábori Ferenc Albertirsán született, de negyven éve Rákospalotán él. Az újpesti gyökerek nagyon régiek, hiszen itt laktak a rokonok, és a szülők már karonülő korában vitték hozzájuk a csöpp emberkét. Édesanyjának három testvére lakott Újpesten, és mindannyian iparosként keresték a kenyerüket. A kis Tábori a háborút Újpesten élte meg, a Lőrinc utca 16-os számú ház pincéjében húzták meg magukat, amikor Budapestre ért a frontvonal. Azért éppen itt, mert a szomszédos épület az egyik nagybácsié volt. A ház homlokzatán ez szerepelt: Stop Kerékpár és Műszerüzem. Remek kis cég hírében állt a harminc embert is foglalkoztató vállalkozás. Kerékpárokat, tricikliket gyártottak és motorkerékpárokat javítottak. Egy hosszú portát képzeljünk el, jobb oldalon az üzlet, mögötte pedig a műhelyek sorakoztak. Balra a lakás, a garázs és az öltözők álltak. Ide járt „rosszalkodni” az albertirsai kisgyerek. Egy darabig jól mentek a dolgok, csakhogy később ők sem kerülhették el az államosítást. Elvették az üzemet és a lakást is. Valószínű, hogy ez is hozzájárult a nagybácsi korai halálához. Eltelt jó néhány év, amíg konszolidálódott a helyzet, és engedélyezték a „kisipari” tevékenységet, persze, szigorúan a lakosság szolgálatát szem előtt tartva. A nagynéni, özvegyi jogon folytathatta a munkát, igaz, jóval kisebb üzlethelyiség várt rájuk a Templom utca 4. alatt. Vagy tíz évig küszködtek a vállalkozással, akkoriban nehezen lehetett boldogulni.
Közben Tábori Ferenc növekedett, elvégezte az általános iskolát, majd Budapesten, az Eötvös Lóránt Gépipari Technikumban gyarapította tudását. Korán kiderült, hogy vonzódik a motorkerékpárokhoz, és a javításhoz is van érzéke. Tizenhat éves korában megkapta első saját járgányát, egy 100-as Sachs-ot. Érettségi után a fiatalember egy vasúti járműjavítóban kapott munkát, és hamarosan kooperátor majd MEO-vezető lett, és mellette otthoni kis műhelyében maszekolt.
A nénikém tudta, hogy én is szeretnék valamikor önálló iparos lenni, és szeretek szerelgetni – mesél a múltról Tábori Ferenc. – Felvetette, jó lenne, ha besegítenék esténként, hétvégén, mert sokszor beteg az alkalmazott. Beleegyeztem, amikor csak tehettem, kezembe vettem a szerszámot. Később, a főállásom mellett egyre kevesebb időm maradt erre a foglalatosságra. Egyszer aztán a nagynéném végleg döntés elé állított. Felajánlotta: vegyem át az üzletet. Sokat tépelődtem, mert a MÁV-nál megbecsültek, vasúti főtiszt voltam. Igaz, túl sok pénzt nem kerestem, és akkoriban nem volt lehetőség kitörésre. Viszont rendkívül sokat tanultam, mert különféle műhelyekben dolgoztam, mielőtt elvégeztem a MÁV tiszti iskolát. Komoly dilemma előtt álltam, ám megkönnyítette a döntésemet, hogy nézeteltérésem támadt néhány „elvtárssal”. A csúcsvezetés megrökönyödése közepette felmondtam és munkába álltam a Templom utcai üzletben. Ennek már harminchét éve.
Korábban csavargyártással és kerékpár-javítással foglalkoztak a kis műhelyben, amit rövid ideig Tábori Ferenc is folytatott. Ezzel egy időben beindította a motor-javítást is. Ez a változás tetszett az embereknek és egyre gyakrabban hozták a motorjaikat is. Mondanunk sem kell, hogy a szakember nem küldött el senkit. Egy idő után úgy felfutott ez a tevékenység, hogy választani kellett a kerékpár és motorkerékpár javítás között. Nem lehetett kérdés, mi kerül a cégtáblára. Az özvegy nagynéni volt a tulajdonos, Tábori Ferenc lett az üzletvezető. Sajnos, néhány hónap múltán a nagynéni megbetegedett és rövid idő után elhunyt. Tábori úr nyakába szakadt minden teendő. Nem maradt más választása, a nevére kellett venni az üzletet.
– Nem vállalkozóként dolgoztam az üzletben, mert akkoriban még mestervizsga kellett az ipargyakorláshoz – folytatja a történetet Tábori Ferenc. – Ma már sok ipari tevékenységre adnak engedélyt, mindegy, hogy az illető ért hozzá, vagy sem. Le kellett tennem a mestervizsgát. Hiába, hogy ilyen profilú technikumban végeztem, ez nem volt elegendő. Mindössze annyi kedvezmény járt nekem: csupán egy évet kellett igazolnom, hogy műszerészként is dolgoztam. Előző munkahelyemről könnyedén beszereztem az igazolást, így mestervizsgázhattam. Elhárult minden akadály, átírathattam a nevemre az üzletet.
Híre ment a környéken, mennyire ért Tábori úr a motorkerékpárokhoz, egyre több megrendelés futott be. És az is az igazsághoz tartozik, hogy jó időben, jó helyen kezdődött a motorok gyógyítása. A mester nem győzte már a munkát, ezért felvett két alkalmazottat. A javítás mellett alkatrészeket is gyártottak, még a Keravill részére is szállítottak jelentősebb tételeket. Egyedi igény esetén készítettek például főtengelyeket, váltókat. Nem sokan voltak az országban ilyen kaliberű szakemberek. Jöhettek Simsonok, Jawák, Pannóniák, MZ-k, Babetták.
– Én a Simsonokkal nőttem ki magam igazán – emlékezik a mester. – Ez a márka kezdetben háromsebességesként hagyta el a gyárat, de nekem nem okozott gondot négysebességesre átalakítani. Legyártottunk hozzá különféle kiegészítőket, más alkatrészeket átalakítottunk, és máris megvalósult a fejlesztés. Nem volt hozzájuk irányjelző, csomagtartó, hátsó lábtartó, visszapillantó tükör, ezeket mind mi szereltük rá. Egyenesen a boltok raktárából hozták a gazdag szülők, újonnan megvásárolt Simsonjaikat, még a farekeszt sem vették le róluk. Mi öntöttük a tankba az első benzint. Színészek, újságírók, miniszterek keresték fel az üzletet. Csak Rigát nem szerettünk javítani, mert bizonytalan minőségű alkatrészei végett nem lehetett tudni, mikor és miért adja meg magát. Még ma is jönnek hozzám a régi kuncsaftok az ország minden szegletéből. Mások telefonon hívnak, hogy mondjam meg, mi a baja a motorkerékpárjuknak, segítsek telefonon javítani.
Hiába lépte át a nyugdíjkorhatárt, nem történt semmi változás. Tábori úr annyira szereti a munkáját, hogy nélküle nem tud létezni. Közben, fiának is megtetszett a mesterség, ma már együtt dolgoznak a műhely-üzletben.
– Feleségem mondogatja, amikor átmegyünk a felüljárón és meglátjuk az újpesti víztornyot: na, itt vagyunk, „ez a hazád!” – mondja meghatottan Tábori úr. – Valóban így van, ez a hazám. Régebben szinte minden nap este tízig dolgoztam. Hamarosan hetven éves leszek, de ha véletlenül úgy alakul, hogy nem megyek be a boltba, rosszul érzem magam. Hiányzik a légkör, a feladat, az alkotás. Még akkor is így van ez, ha most már kicsit kevesebb a munka a szervizben, és a fizetési morál is megváltozott.
Ne gondoljon senki arra, hogy egy pillanatra is elveszítette hitét a hetvenéves mester. Energiájából még arra is telik, hogy hobbijának éljen és veterán motorkerékpárokat gyógyítson.
– A közelmúltban, Vízer József újpesti asztalosmester elhatározta, kitelepül Skóciába, és megemlítette, van neki egy öreg, szétbontott S4-es Puch motorkerékpárja – mesél a hobbijáról Tábori Ferenc. – Egyszerűen sajnálta ismeretlen tulajdonosra hagyni a járgányt, mert sok emlék fűződött hozzá. Úgy látta, nálam jó kezekben lenne a motor, értek is hozzá, rendbe tehetem. Csupán annyit kért, ha elindul a motor, értesítsem őt, mert szeretné megnézni. Nem nagyon hasonlított az a sok alkatrész holmi motorkerékpárra, mégis megdobbant a szívem, éreztem, itt aztán alkothatok. Kosárban hoztam el a rozsdás darabokat. Felvettem a kapcsolatot az osztrák Puch gyárral, katalógust szereztem, és alkatrészekre vadásztam. Aztán kollégámmal, Madarász Öcsivel hozzáláttunk a munkához.
Két évig tartott a Puch összerakása, restaurálása. Számlálhatatlan sok óra ment rá. A 250 köbcentis motorkerékpárt 1936-ban gyártották. Ikerdugattyús, ami azt jelenti, hogy együtt jár a két dugattyú, amelyeket y alakú hajtókarra szereltek fel. Ez egy igazi Puch szabadalom. Már akkor akkumulátorgyújtással működött, modern karburátorral rendelkezett, és külön olajozása volt. Nagyon sikeres lett ez a széria, még versenyeztek is vele. A legendás újpesti motoros, Szabó Andor is ilyen Puch-hal versenyzett. Nem csoda, hogy bejárt a műhelybe, és nézte, miként varázsolja újjá a gépet Tábori Ferenc és kis csapata. Szegény már meghalt, nem láthatta a végeredményt.
Aztán eljött a nagy nap, amikor Vízer úr hazalátogatott. Amikor meglátta a restaurált motorját, nem tudott megszólalni, megkönnyezte a Puchot. Álmában sem gondolta volna, hogy így látja viszont a gépet. Mondogatta: „hogyha ezt édesapám látná”. Előtörtek az emlékek, ahogy suhant vele a Balatonra, és számtalan helyre.
Hogy árnyaltan fogalmazzunk: a rendszámtábla egészen különleges. Egy szlogen olvasható rajta: „ A Puch a szép, a Puch vezet, Puchnál jobb csak Puch lehet.” Szegény rendőrök, vajon hogy azonosítják a sofőrt, ha túllépi a megengedett sebességet?! Mert bizony Tábori Ferenc, nagy ritkán felpattan a motorjára és lopva kipróbálja azt. De nem a száguldás a lényeg, nézni is csodálatos; gyönyörű ez a Puch.
A mű kész, de az alkotó nem pihen. Tábori úr vett két 1935-ös évjáratú BMW motorkerékpárt is, darabokban, hiányosan. Az egyik kétszáz, a másik négyszáz köbcentis. Siófokon akadt rá a kincsekre. A felújítás már javában zajlik, az alkatrészek jelentős részét már krómmal fedette a mester, a váltó is majdnem kész, a motorblokk is alakul.
A végeredmény nem lehet kétséges. Megnézzük majd.
ÁDÁM TAMÁS