A 8-as villamos, amikor még járt, nem ment el a Fóti útig, hanem elhagyva a volt Bányagépgyárat, lement, hogy balra megcsinálja a hurkot, a két kocsmával, a Kanyarral és a Don-kanyarral. A Fóti út pedig fontos hely Újpest életében. Mert ott a sarkon a Kutató és mögötte az Izzó lakótelep.
Szóval úgy volt, hogy beadtuk a lakásigényünket. A vállalati négyszög jól megrágta, az utolsó szót kimondó bizottság elfogadta, és mi lakást kaptunk. Ez akkoriban óriási dolog volt, mert tíz-húsz évig is lehetett volna várni, ha sikerrel járunk egyáltalán.
A Reviczky utcában jutottunk lakáshoz, aminek amúgy köze nem volt a Reviczky utcához. Mert csak a házak legrövidebb szakasza érintette, az oldalfal nézett a költőről elnevezett utcára. Akkorra már elkészült a Fóti útra néző szalagház, és „növekedtek” a négyemeletes kockaházak, mígnem tényleg elérték a Reviczky utca vonalát.
A negyedik emeleten kaptunk lakást, mert az volt a legolcsóbb, és olyat kértünk. Végtelen örömmel költöztünk be. Az épület Fóti út felőli részének első lépcsőházában volt a lakásunk. Cselényiéké a második, a középső lépcsőházban. Török Robi meg a harmadikban, a másik szélsőben lakott.
A negyedik emeletről beláthattuk az egész építkezést, ami valójában már túlhaladt a mi utcánkon, és folytatódott Megyer felé. Az Erdősor utca házsora, már nem az Izzóé.
Ott tényleg mindenki ismert mindenkit. Ha másképp nem, a gyárból. Így a telep valóban olyan volt, mint egy falu. Össze-összejártunk a közelebbi és távolabbi szomszédokkal. És amikor későn értünk haza – volt ilyen, hajjaj –, akkor a már otthon tartózkodó lakók hallgathatták a szövegünket, ha tetszett nekik, ha nem.
Nőttek a gyerekek, és a Fóti úti általános iskolába jártak. Először kisdobosok, majd úttörők lettek, és az Izzó lakótelepről mentek a középiskolába. Nagyjából azonos korosztály lakott az Izzón, ugyanis a mi generációnk nagyjából azonos életkorban nősült és nagyjából azonos korban gyerekesedett. Ennek ellenére nem tudok róla, hogy a gyerekek között szerelem, aztán házasságkötés akadt volna. Legalábbis akkor nem. Persze ettől még boldogan élhetnek azok a házaspárok, akik ott ismerkedtek meg, együtt gyerekeskedtek és össze is házasodtak a mi tudtunk nélkül.
A szalagházban lakott Kadleczovics Géza, az utca sarkán Szilvási Ákos és felesége, a velünk szemközti házban Halm Ottó és családja. Azt hiszem, a felesége volt Hold Zsuzsa, az ugyancsak válogatott kosaras és fiuk, Halm Roland, aki szintén játszott a válogatottban. Hogy hátrább kik laktak, arra nem emlékszem. Igaz, változtak a generációk, változott a gyár összetétele is.
Nem lehet mondani, hogy a telep agyon lett volna dekorálva, de a mi két Reviczky utcai házunk oldalán volt két fémrátét, dekoráció gyanánt. Az egyik házon egy hazasiető férfi alakja volt látható, a másikon, a miénken gyerekek játszottak valami sétatéren.
Mikor későn mentünk haza, mindig elhangoskodtuk, hogy mi nem lakhatunk abban az épületben, amin a dolgozó siet haza a munkából. Mi csak ott lakhattunk, ahol a gyerekek játszottak. Mert a fő – mondtuk akkor –, hogy a „gyerek a napon legyen”! És úgy is volt…
Réti János