Az újpesti 1918. sz. Xantus János és a békési 175. sz. Bocskai István Cserkészcsapat közös nyári tábora. Szól kitartásról, bátorságról, májkrémről és nutelláról. Írták és rendezték: tiszteletbeli-, leendő-, és vérbeli cserkésztestvérek.
10 nap után tükörbe nézve ténylegesen az a klisés érzés fogott el, hogy nem ugyanazt az embert látom, aki voltam a tábor elején. 19 éves fejjel és némi aggállyal veselkedtem neki első cserkésztáboromnak, nem egészen tudtam, hogy mire számíthatok: egyesek riogattak, míg mások örök élményeket ígérve támogattak.
Első nap, miután szuper nagy csomagjainkkal megérkeztünk, a tábor szóról alkotott fogalom teljesen átalakult bennem. Együttes erő szükségeltetett ahhoz, hogy összeszereljük a latrinát, a mosdótálakat és a szemeteseket, hogy felverjük a sátrainkat és közösen elkészítsük a jól megérdemelt vacsorát.
A tábor keretmeséje az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag című filmre épült, melyet napról napra tovább folytatva szépen fokozatosan a gyerekek is beleélhették magukat a történetbe. Rejtélyes módon a táborparancsnok eltűnése és Indy felbukkanása mindig egy időbe esett. A reggelek az esős körülményekhez képest egészen jól indultak.
Miután meghallottuk a kürtöt és a „…többieknek ébresztő, FÖL!” szavakat, a sátrakból kikászálódva a bokáig érő sárban viszonylag jól tűrtük a reggeli tornát és a négyütemű fekvőtámaszokat. Minden nap más kihívásokkal teli program várt minket, melyeken az őrsök erejükön felül teljesítettek. Megoldották a Maria Schlüssel által eléjük állított feladatokat, felkeltek hajnalban és kiszabadították Indy apját, visszaszerezték a naplót, amit a német katonatisztek oroztak el és kisebb-nagyobb sikerrel rá is bukkantak a Szent Grálra. Mégis, talán egy programot emelnék ki, amely leginkább segítette a tábori kis csapatunk összekovácsolódását, és azt, hogy még jobban feltérképezhessük egymás tűréshatárait. Ez a minden erőnket igénybevevő program a két napos túra volt, melynek nagy része hegymenetben zajlott. Az útra konzerv töltött káposztát kaptunk, melyet a zsák mélyére rejtve az egész csapat egy emberként sóhajtotta: nutellás kenyér. Az éhség nagyúr, még a legkeményebbeket is legyőzi, végül mindenki ráfanyalodott a konzervre, de csupán addig, amíg meg nem éreztük a mennyeinek nem mondható manna valódi ízét. A túrán azt is megtapasztalhattuk, hogy hiába vagyunk kitartóak, rendíthetetlenek vagy akár hősök, ha az éjszaka közepén kell sátrat verni egy idő után mindenkinek elfogy a türelme, de mint egy jól összeszokott csapat, ezt is megoldottuk közösen. Másnap fáradtan bár, de megfogyatkozva nem vonult be a győzelmi menet a jól megérdemelt nutelláért a táborba.
S amit az első nap felépítettünk, utolsó nap lebontottuk és olyan szép rendben hagytuk ott a természetet, mintha ott sem jártunk volna. Ezért tud olyan lenni ez az együtt töltött 9 nap, mint egy túlságosan is valósághűre sikeredett mese. Kalandra vágytam és azt hiszem még inkább kalandra éhesen jöttem haza. No, nem mintha a tábor nem nyújtott volna elég lehetőséget az eddig még nem ismert nomádságra való hajlamom kiélésére, csak egyszerűen rájöttem arra, hogy a cserkészet olyan bőkezűen ad, hogy az élményeket legszívesebben kis masnival átkötve adnád tovább.
Elbert Sára
1918. sz. Xantus János Cserkészcsapat cserkésze
xantuscserkeszcsapat@gmail.com
Ezúton köszönjük meg Újpesti Önkormányzat táborozási támogatását!