A főváros 151. születésnapja alkalmából Budapestért Díjat vehetett át Szöllősy Marianne, az Újpesti Városvédő Egyesület elnöke és a Neogrády László Helytörténeti Gyűjtemény vezetője, aki hosszú évtizedek óta dolgozik fáradhatatlanul azon, hogy városunk történelmi- és kulturális örökségét megőrizze, bemutassa és továbbadja a következő generációknak. A rangos kitüntetés apropóján beszélgettünk Újpest helytörténetének legszakavatottabb kutatójával.
– Úgy tudom, tősgyökeres újpesti vagy…
– Majdnem az vagyok. Kétéves voltam, amikor ideköltözött a családom, egészen pontosan a nagyszüleim. A nagypapám, aki a Hazai Pamutszövő Gyárban dolgozott, 1957-ben vásárolt egy telket a Fóti úton túl, azon a részen, ahol most a „kádárkockás” lakóövezet van, és épített ott egy családi házat, ami két évre rá készült el. Akkor költöztünk életvitelszerűen Újpestre, kisebb megszakításokkal azóta is egész életemben Újpesten éltem. A felmenőim között ugyanakkor nincsenek újpestiek, ilyen módon nem kötődöm a városhoz.
fotó: Várai Mihály
– Milyen volt Újpesten felnőni?
– Érdekes volt. Ide jártam óvodába a Baross utca-Fóti út sarkára és általános iskolába is, a Fóti útra (a mai Angol Nyelvet Emelt Szinten Oktató Általános Iskolába). A gyerekkori emlékeim ahhoz a részhez kötődnek, ahol most az Izzó-lakótelep van, de akkoriban a néhai Károlyi-majorság épületei álltak ott, természetesen már a Bán Tibor Termelőszövetkezet (TSZ) tulajdonában. A Szérűskert utcában laktunk, a mi utcánk volt pont a város határa. Kicsit úgy éreztük, mintha falun élnénk, nem volt aszfaltos utca, homok volt mindenütt, nagymamám gyakran mérgelődött, hogy telement homokkal a cipőm (nevet). Akkor épültek fel ott az első Izzó-házak, amikor általános iskolába jártam. Az idősebb emberek, például a nagyszüleim, sokat meséltek nekünk az egykori Károlyi-uradalomról, hogyan is működött korábban, az államosítás előtt.
– Ebből alakult ki az újpesti identitásod és a helytörténet iránti érdeklődésed?
– Nem egészen. Az általános iskola elvégzése után beköltöztem a belvárosba, mert édesanyám ott lakott, oda jártam középiskolába, de egyáltalán nem tetszett az a miliő. Beszorítva éreztem magam a házak közé, az a kőrengeteg, amivel a VII-VIII. kerületben találkozik az ember, egyszerűen taszított. Az egyetemet Debrecenben kezdtem történelem-népművelés szakon, de két év után családi okokból – megszületett a kisfiam – vissza kellett költöznöm a fővárosba, ugyanis csak az ELTE-n lehetett ezt a szakot levelezőn folytatni. A párommal és a fiammal akkor telepedtünk le (ismét) Újpesten.
Először egy antikváriumban dolgoztam az István úton, majd sikerült népművelői állást találnom a Duna Cipőgyár művelődési házában. Mindkét élmény nagyon meghatározó számomra, az antikváriumban szembejöttek a régi könyvek, a történelem, a cipőgyárban pedig közel kerültem az egykori Wolfner hagyományhoz, az újpesti bőrgyártás múltjához. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik még dolgoztak a Wolfner-családnak és rengeteget meséltek, nagyon megfogott az ottani tradíció.
fotó: Várai Mihály
Aztán megszületett a lányom, három évre elmentem GYES-re és amikor visszatértem, pont azt az időszakot éltük, a rendszerváltást megelőző éveket, amikor leépült a cipőgyár, bezárták a művelődési házat. Így kerültem az Ady Művelődési Központba 1988-ban, ahol kezdetben ifjúsági programokat szerveztem, majd a megalakuló Újpest Színházban dolgoztam rendezőasszisztensként, de egy évig történelmet is tanítottam az egykori Tél utcai felzárkóztató ún. speciális iskolában.
Ezzel párhuzamosan már munkált bennem a honismereti érdeklődés, ami gyerekkorom óta jelen volt, de akkor kapott egy igazi nagy löketet, amikor 1994-ben Károlyi László és családja hazaköltöztek Fótra és személyesen is megismerhettem őket, később a Károlyi Alapítványnak is munkatársa lehettem. Azt éreztem, hogy a régi mesékből, amiket a Károlyiakról hallottam, most talán valami valósággá válik. Megismertem közben Újpest történetét, hogyan jött létre ez a település, mely egy borzasztóan egyedi, hihetetlenül izgalmas történet. Sehol máshol nem találtam ehhez hasonlót, hogy 50-60 év alatt egy mezőségi uradalomból kialakuljon egy népes város.
– Hogyan lettél végül a Helytörténeti Gyűjtemény vezetője?
– 1996-ban Neogrády László, a gyűjtemény alapító-igazgatója (és későbbi névadója), aki már nagyon idős volt, úgy döntött, visszavonul, ekkor keresett meg Horváth Emil, az Ady Művelődési Központ igazgatója, lenne-e kedvem átvenni Laci bácsi posztját, ideiglenesen. Rábólintottam, akkor még persze én is azt hittem, csak ideiglenes lesz a megbízatásom. Ugyan sosem tanultam muzeológiát, a népművelő szaknak volt egy olyan előnye, hogy a múzeumok működésébe is betekintést kaptunk, úgyhogy valami kis fogalmam azért volt róla, mit is kell csinálni.
Akkoriban a Helytörténeti Gyűjtemény még az István út 5-ben, egy tízemeletes panelház tárolóhelyiségében működött, mely természetesen igen szűkös helyszín egy múzeum számára, ettől függetlenül folyamatosan szerveztük a programokat. 1999-ben sikerült végre egy nagyobb helyiséghez hozzájutnunk, amikor az önkormányzat a rendelkezésünkre bocsátotta egy bezárt OTP fiók megüresedett épületét a Berda József utca 48. szám alatt, azóta is itt található a gyűjtemény.
fotó: Várai Mihály
– Az Újpesti Városvédő Egyesület munkájába is bekapcsolódtál, tíz éve pedig már a szervezet elnöki tisztét töltöd be.
– Mindig is vonzódtam ahhoz a polgári szemléletmódhoz, ami Újpesten a második világháború előtt nagyon meghatározónak számított és máig valamennyire jellemző erre a kerületre. Rengeteg civil szervezet működött Újpesten, az emberek a hivatásos munkájuk mellett is nagyon sokat tudtak tenni a városért, annak fejlődéséért. Ezért szimpatikus számomra a Városvédő Egyesület és a hasonló civil szervezetek szellemisége.
A kapcsolat onnét ered, hogy nyilván ők is részben helytörténettel foglalkoznak. A múzeumban mindig szükség volt a plusz munkaerőre, ezért sokan és sokféleképp segítettek nekünk. Közéjük tartozott dr. Kovács Ivánné, Margit, a Városvédő Egyesület korábbi elnöke, aki nyugdíjba vonulása után megkeresett, hogy nagyon szívesen segítene nekem részmunkaidőben a Helytörténeti Gyűjteményben. Hat éven keresztül dolgoztunk együtt és így óhatatlanul megismertem a Városvédő Egyesületet, bekapcsolódtam a munkájukba, a vérkeringésbe, ha fogalmazhatunk így. Korábban is volt velük kapcsolatom, tőlük kaptuk például a múzeumban található mikrofilmgyűjteményt, de ettől kezdve sokkal szorosabb lett, elmélyült köztünk a kötelék.
Végül, 2014-ben, amikor Margit visszavonult az egyesület vezetésétől, rávett, hogy legyek az utódja. Ekkorra már nagyon jól összecsiszolódtunk, úgyhogy egyáltalán nem jelentett plusz terhet az új szerepkör.
– A Városvédő Egyesületnek számos fontos kezdeményezést köszönhetünk Újpesten.
– Sok kisebb kezdeményezés mellett a mi kezdeményezésünkre állította fel az önkormányzat például az Aschner Lipót téren a névadó szobrát, mi javasoltunk Prém Margit emlékére a mellszobor, illetve tér elnevezését is. Ilyen volt az akadémikusok emléktáblája, melyet több civil szervezettel és intézménnyel együttműködésben, az önkormányzat támogatásával valósítottunk meg. Számos eseményt, megemlékezést is szervezünk, például a háborús áldozatok sírjainál való megemlékezést minden év októberének végén a Megyeri temetőben. Említhetném még a harangláb létrehozását, szintén a temetőben, melyhez anyagilag nem tudtunk igazán jelentős összeggel hozzájárulni, de segítettünk a szervezésben, örömmel mondhatom igazán pozitív visszajelzéseket kaptunk az újpesti lakosoktól. Ezekre a dolgokra büszkék lehetünk, de nem csak én, egyedül! Az ember mögött mindig ott kell, hogy álljon egy csapat, ezt másképp nem lehet csinálni.
– Hogyan fogalmaznád meg a helytörténészi hivatás lényegét?
– A munkánk egyrészt megőrizni a múltat, de ugyanúgy a jövőt is ápolnunk kell. A célunk, hogy közvetítsük az újpesti szellemiséget, az idetartozás érzését a felnövekvő nemzedékeknek, megismertessük őket városunk hagyományaival, eszmeiségével.
– Hogyan reagáltál a hírre, hogy Budapestért Díjban részesülsz?
– Nagyon-nagyon meglepett. Minden díjátadás azzal kezdődik, felhívnak, hogy javasolnak egy kitüntetésre, de korántsem biztos, hogy tényleg megkapod. Bevallom, először borzasztóan meglepődtem, néztem, hogy jó számot hívtak-e, biztos rólam van szó? Ez volt az első reakcióm, aztán a második: biztosan nem leszek végül díjazott, de már a jelölés is nagyon nagy szó, valahogy úgy, mint az Oscar-díj esetében (nevet). El sem tudom mondani, mennyire megtisztelő és mekkora hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy végül én is kitüntetett lettem, méghozzá úgy, hogy a fővárosi önkormányzat egyhangúlag megszavazta azt.
Az elismerés megerősít benne, hogy amit csinálok, az Újpest múltjának megőrzésért végzett munkám, mely sokszor küzdelem és bosszúság, de ugyanannyira öröm is, mások szemében is elismerendő érték. Ez számomra igazán sokat jelent.
Rudolf Dániel