Augusztus 2-án a Rácz Gyöngyi Közösségi Központban, Újpesten a Tél utca 52. szám alatt, az Eötvös József Cigány – Magyar Pedagógiai Társaság és az Újpesti Cigány Nemzetiségi Önkormányzat közösen szervezett megemlékezést roma holokauszt nemzetközi napja alkalmából.
Újpest egyik legrégebbi dinasztiája, a Dráfi család. Az első családok között telepedtek le Újpesten. Híres szegkovácsok, az Érsekújváron maradt rokonok elsőrangú zenészek voltak. „A nagypapám itt született Újpesten. Dráfi Gergelynek hívták, szegkovács volt. 1856-ban született, 84 éves korában halt meg 1940-ben. Jól menő szegkovács volt, rengetegen dolgoztak neki. Annyi pénze volt, hogy nyáron hajóval ment szerte a világban. Ilyen úri passziói voltak. A Tél utcában volt a műhelye is meg a saját háza is, már lebontották, panelok vannak a helyén. Ez abban az időben, hogy saját háza van valakinek, főképp egy cigánynak, nagyon nagy dolog volt. 12 éves voltam, amikor anyámék saját házat építettek a Baross utcában, a kistemplomnál. Apám is szegkovács volt, és otthon dolgozott. Elég jól tanultam, meg zongoráztam, de anyám nem engedett sokáig iskolába járni. Anyám kint árult az újpesti piacon, én meg vigyáztam otthon a kisebb testvéreimre. Volt lovunk meg kocsink, amivel mentek gyümölcsért, zöldségért Szentendrére. Anyám ötven évig árult a piacon. Én vettem át harmincnégy éve. Anyám oldaláról a család zenészekből állt. A nagypapa Franciaországban muzsikált, meg Amerikában. Fiatalon pedig Érsekújváron, a vasútállomáson fogadta zeneszóval az érkező vonatokat. Ennek ott nagy hagyománya volt. Engem nagyon fogtak. Még a rokonok sem ismertek, mikor lány voltam, annyira. A Liszt Ferenc utcában volt egy kocsma. A nevét már nem tudom. Ott gyülekeztek a cigányok, beszélgettek, ittak, ferbliztek, ilyesmi. Apám is ide tért be szombatonként. De vasárnap már nem ment sehova. Csak egy héten egyszer. Egyszer kaptam életembe tőle egy pofont. De akkor már asszony voltam. A legnagyobb szívfájdalmam a bátyám. Ő volt az első gyerek. A bátyám, József nagyon jó ember volt. Mindenki, de mindenki szerette. Látszott rajta, hogy cigány, vagyis akinek jó szeme volt az észrevette, de olyan fehérképű volt. Szép ruhában járt mindig. Olyan illedelmes volt, hogy mindenki csak lesett, hogy mennyire jó ember a Józsink. Muzsikus lett volna. Apám vett neki hegedűt. Azt mondták, hogy tehetsége van. Átmentünk Újpestről Budára és ott jártunk a házak között. Ő hegedült, én énekeltem meg az unokatestvérem. Szórták le nekünk a sok pénz. Rendszeresen ápoltam az arcát, mert valami orbánc vagy mi lett neki. Megfázott, azt hiszem. Mindig mondta: Kosókám, menjél nekem a patikába. Érsekújvárba udvarolt. Szegénynek ez lett a veszte. Sokáig vártuk haza. Mindig sírtunk. Nem tudtuk, mi lett vele. 46 év után derült ki hogy agyonverték a haláltáborba. Hát milyen dolog ez. Az, hogy kiderült, ez is csak véletlen. De bár csak ne derült volna ki” – emlékezett vissza Dráfi Anna, József húga.
Dráfi József Újpesten született, és itt is élt 1944. szeptember 17-ig, amikor is édesanyjával együtt rokonlátogatóba indult Érsekújvárra. November 8-án visszaindultak Újpestre. A Nyugati pályaudvaron viszont, „mint cigány származású egyént” letartóztatta a biztonsági rendőrség és ismeretlen helyre hurcolta. 1990-ben derült ki, a Nemzetközi Vöröskereszt kereső szolgálatán keresztül, hogy Dráfi 1944. november 14-én a hírhedt dachaui koncentrációs táborban 125449 fogolyszámon, „Sch. Zig” jelzéssel volt fogva tartott. 1944. november 28-án továbbszállították a rawensbrücki táborba, ahol 1945. április 20-án a tizenhét éves fiút az SS őrség agyonverte. A tábori kartonjára felvezetve: szegkovács.
Molnár Ábel