Dilinkó Gábor – a forradalmár festő, akit Újpest nem felejt
Dilinkó Gábor 1929. február 8-án született Újpesten, a Tél utcában. Édesapja, Dilinkó Mihály vándorló lókereskedő cigány családból származott, édesanyja, Kantó Anna felmenői közt több szegkovács és muzsikus is volt. Még nagyapja hívta őt „Bizsunak” – amely név később fogalommá vált. Rá emlékezik most az Újpesti Cigány Nemzetiségi Önkormányzat – arra az emberre, aki egyszerre volt forradalmár, kitaszított és alkotó, s akinek élete a XX. századi magyar cigánysors megtestesítője lett.
Gyermekként szívesen segített a piacon, pakolt, cipelt, segített az időseknek – a régi Újpest minden zegzugát ismerte. Erős, nyers kamasz lett, akit az utcák tanítottak meg a kitartásra és a túlélésre. A háború éveiben mindkét oldalról megjárta a megaláztatást: a nyilasok megverték, mert cigány volt, az oroszok meg, mert magyar katonai kabátot viselt. Édesanyja korai halála után rokonoknál tengődött, majd katonai szolgálata után a helyi bőrgyárban dolgozott.
Forradalmár lett, majd üldözött
Egy este az Árpád kávéházban lecigányozták – egyetlen ütésével elintézte a sértést, de emiatt aztán menekülnie kellett Újpestről. Sokáig a Keletinél csavargott, míg Ilona, egy fiatal lány be nem fogadta. Néhány hónappal később, 1956 októberében már együtt harcoltak a Corvin közben. Ilona, „Kócos” néven a forradalom mártírja lett, Gábort pedig – akit a társai csak „Cigány Bizsunak” hívtak, Maléter Pál őrnaggyá nevezte ki.
A harcok lecsillapodása után elfogták, és halálra ítélték, de az ítéletet később tizenhét év börtönre változtatták. Cellájában évekig szenvedett, verések, megaláztatás és önpusztítás kísérte ezekben az években. 1966-ban szabadult, de sehol nem kapott munkát. Volt, hogy kukákban talált magának ennivalót, máskor sajnálatból adtak neki egy tál ételt. Végül aztán az IKV-nál, háztakarítóként sikerült megkapaszkodnia.
A fájdalomból született festő
44 éves korában, 1975-ben elütötte egy autóbusz, ami után sokáig ágyhoz kötve élte mindennapjait. A hosszú betegállomány alatt – unalmában és talán terápiaként is, festeni kezdett. Sérült keze miatt nem tudta rendesen megtartani az ecsetet, ezért ujjaival és ronggyal vitte fel a festéket a farostlemezre. Született tehetsége aztán autodidakta módon bontakozott ki. „A belső látás és az expresszivitás határozza meg Dilinkó művészetét” – írta róla Kerékgyártó István művészettörténész. – „Hóviharban” című képén a természettel vívott küzdelem a cigányság sorsával fonódik össze: a túléléssel, a méltósággal, a hit makacs megőrzésével.
Festményeinek jelentős részét jótékony célra ajánlotta fel, de a megmaradt képek árából feleségének állíttatott méltó síremléket.
Elismerései és öröksége
A rendszerváltás után Dilinkó Gábort rehabilitálták, a Corvin Bajtársi Közösség tagjaként nyugalmazott nemzetőr tábornok lett, és több rangos kitüntetést kapott: „Hűséges helytállásért”, „A Szabadság Hőse”, valamint a Magyar Köztársaság Érdemrend Keresztje díjakat.
Élete a XX. századi magyar cigánysors sűrítménye volt: szegénységből indult, először hőssé lett, majd kitaszítottá vált, végül alkotó emberként talált békére.