Nem készültek. Puskázni sem tudtak. Fogalmuk sem volt az egészről. Nem tudták, hogy Európa egyik legjobb rendszere már készen áll. Csak egy kicsit előbb indult. Sima ügy. Nekik azért volt gondjuk.
Eddig, ha beléptek, minden elcsöndesedett, most beléptek, és elcsöndesedtek. Pedig az osztályba megszeppenve belépő, frissen végzett kolléga most azt írta, ez az egész tök egyszerű. Nem volt az. Nekik mást jelentettek eddig a szavak.
A program, a könyvtár, a megosztás. Hiszen programjuk eddig is volt: hajnali dolgozatjavítás, fogadóóra, magántanítvány, színházbérlet, osztálykirándulás, tábor.
A könyvtár meg az a sok-sok polc, ami mindig kevés, tele a szülőktől, nagyszülőktől maradt papírszagú kötettel, az antikváriumokban levadászott első példányokkal, meg a szétolvasott József Attilával, mert azt mindig van miért kézbe venni.
És megosztásuk is volt. Erre tették fel ugyanis az életület: megosztani, amit tudnak, gondolnak, éreznek azokkal, akik még nem tudják, nem gondolják, nem értik, nem érzik. És nagyon sok megosztást kaptak, és nagyon sokan osztották tovább.
Ők vagyunk mi. És lájkokat is kaptak, csak virágnak hívták, és az évzárókon, a ballagásokon osztották.
Most nincs sem évzáró, sem ballagás. Most minden más. Most ők tanultak, hiszen a program most csupa bonyolult idegen szó, Teams, meg Zoom, meg Classroom, és már a kréta sem az a táblán néha fájdalmasan megcsikorduló fehér valami, már az is egy program. Könyvük volt, bár úgy is fejből megy már minden, laptopjuk, meg stabil internet hozzá, már nem biztos. De valahogy lett az is.
Az informatikus kolléga azt mondta, a használt is jó, a nyaralás meg valószínűleg úgy is elmarad… És nekiültek. Reggeltől estig tanultak és tanítottak, beállítottak és összeállítottak, beosztottak és kiosztottak, kérdeztek és feleltek, elküldtek és fogadtak, javítottak és osztályoztak, hétköznap és sokszor hétvégén is. Mert a házifeladatok-megoldások vasárnap is jöttek. De megoldották.
És megtanulták azt is, hogyan lehet a netről „véletlenül” lekapcsolódókat újra behálózni, és hogyan lehet egyszerre nyolc kis beszélő négyzetet kordában tartani úgy, hogy közben felsír a gyerek, néha pedig becaplat a kutya a képbe. A frizurára most ugyan kevesebb idő jutott, ám mire a monitor elé kerültek, valahogy az is rendben volt.
És rendben volt mindennap az ebéd is, mert, ugye, valakinek azt is meg kellett csinálni, főleg, ha ennyi éhes száj ül otthon, két óra közé pedig simán befért még egy mosás is. És meglett a gyerek matekleckéje is, bár szégyen ide, szégyen oda, a geometriába bizony beletört a bicska, és a kémia sem volt egyszerű, de amikor a verset mondta fel, azt jó volt hallgatni. Valahogy ez az egész rendben volt.
Köszönjük. És találkozunk szeptemberben. Offline! Addig pedig virág helyett mehet egy lájk a pedagógusoknak.
Csiki Gábor