Gregor Bernadett Szegeden született 1972-ben, édesapja méltán világhírű operaénekesként kápráztatta a közönséget öntörvényű tehetségével. Lánya 1995-ben végzett – a színháztól fertőzötten színészkőként Horvai István és Kapás Dezső osztályában. 1996-tól a Nemzeti, majd 2000-től az utód Pesti Magyar Színház tagja. Kitűnő tragikai szerepek után mostanában felfedezik azt is, hogy kitűnő komika: parádés szereposztással aratott sikert Újpesten a Budaörsi Játékszín vendégszereplésével előadott Koncz Gábor rendezte Szókimondó asszonyság címszerepében. Öntörvényű, akár egy macska. Vagy mint egy érzékeny ember.
-Az újpesti fellépés után Pakson jártak, ugyanezzel az előadással. Miként fogadta a közönség az „atomvárosban”?
-Újpesten közvetlenebb volt a közönség és a siker, melegebbnek éreztem a hangulatot.
-Fekete, hódító, kemény vagy végzetes – körülbelül ilyen kép él az emberekben Önről, pedig kitűnő humorral képes megformálni játékosabb figurákat is. Melyik áll közelebb a személyiségéhez?
-Mindkettő én vagyok, de valóban érdekes, hogy eddig főként drámai szerepekkel találtak meg, ezt látták belém. Valóban, mostanában érkeznek inkább könnyedebb karakterek is, az elsők között ért ilyen felkérésként a Szókimondó asszonyság is.
-Bő tíz éve hűséges a Nemzeti, illetve a Pesti Magyar Színház színpadához. Miként találkozott össze a budaörsi társulattal?
-Négy éve keresett meg Koncz Gábor a Vágy a szilfák alatt színpadi adaptációjával, elvállaltam, nem bántam meg. Az Éless Béla vezette társulat családi közösséget és hangulatot képes teremteni, ez a mai világban ritka értéknek számít szerintem.
-Filmezésre jut ideje?
-Lekopogom, szerencsémre rengeteg munka köt le és az utóbbi időben igyekszem tudatosan válogatni az elfogadásra érdemes munkákból. Az újabb felkéréseket már igyekszem olyan módon mérlegelni, hogy több lehessek általuk. Be kellett látnom, hogy 24 órából nem lehet 48-at dolgozni. Szerencsém is van, hiszen a televízió, egy népszerű sorozat, mint a Jóban Rosszban komoly ismertséghez segíthet, hiába próbáljuk bagatellizálni.
-Milyen új produkcióval készül, amiben talán itt, Újpesten is viszontláthatjuk?
-Nyertes Zsuzsival alkotunk egy amolyan női Hacsek és Sajót az Egy fekete és egy szőke című bohózatban, amit Bodrogi Gyula rendezésében mutatunk be a Stefánia palotában, igazi bolondozás a számunkra is ez a női krakéler duó.
-Férje, Somogyi István komoly színházrendezői és társulattal bírt már a nyolcvanas évek elején, az akkor igen népszerű, féllegális amatőrszínházi mozgalomban. Nincsenek művészi viták otthon?
-Fura a sors, mert a férjem már egyszer igen korán, 1988-ban még főiskolásként rendezett engem a Magyar Elektrában. Akkor olyan magávalragadó munkamódszert és színházi tevékenységet ismertem meg, ami elbűvölt, aztán azóta sem láttuk egymást. Sajnos azt a szakmai igényességet, amit ő képvisel, nem mérik értékén ma még.
-Gondolkozott már azon, hogy mi lenne, ha nem a színésznői pályát választja?
-Persze, állatorvos! De őszintén szólva én nemigen készültem semminek, illetve semmi másnak, hiszen kétéves korom óta a színpad közelében élek.-Édesapja legendás volt nem csak énekhangjáról, de főzésművészetéről egyaránt. Ön milyen kapcsolatban áll a fakanállal?
-Viccel? Imádok főzni és ráadásul sorban nehéz ételeket! Babgulyás, kis házipálinka…
-Így nehéz lehet tartani a nulldiétát…
-Ne is mondja…
-Csábították-e máshova, el tudna-e szakadni az országtól?
-Nem. Forgattunk külföldön András Ferenccel a Szent Lőrinc folyói-val, kapacitáltak a kinti kollégák is, hogy miért nem próbálom meg, nem megy. Ezzel úgy vagyok, mint édesapám, ő is nehezen viselte a hosszú külföldi turnékat. Öt hónap Amerika után már teljesen összezavarodott, nem bírta. Legutoljára Belgiumban volt, telefonon beszéltünk épp’ és hirtelen megkérdeztem tőle, hogy „mikor jössz”? Annyit válaszolt csak: honnan tudod? Másnap szerződést bontott és hazajött. Ide születtem, magyar nyelven lettem színésznő.