Újpest Önkormányzatának képviseletében augusztus 5-én, hétfőn Ozsváth Kálmán képviselő helyezett el koszorút az 1956-os emlékkőnél.
A huszadik század legvéresebb terrorrendszere az itt élő embereket sem kímélte. Ahogy a vesztes első világháborút követő 1919-es tanácsköztársaság idején, úgy a rettegett 1950-es években, a Rákosi-korszakban, majd az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlások idején számos újpesti szenvedett hosszú éveket kommunista börtönökben vagy halt vértanúhalált a diktatúra idején.
A megemlékezésen Ozsváth Kálmán önkormányzati képviselő mondott beszédet, és Újpest Önkormányzata nevében a kegyelet koszorúját helyezte el az 1956-os emlékkőnél.
Az eseményen jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál országgyűlési képviselő, továbbá Jánszkyné Ulman Mária, Renge Zsolt és Hladony Sándor önkormányzati képviselők.
————————————————————————————————————–
Nagyon sok szeretettel köszöntöm Önöket megemlékezésünkön. Jó, hogy újra itt vagyunk, jó, hogy megint találkozunk, illő, hogy ismét fejet hajtsunk Hőseink előtt. Újpest Önkormányzata mindig is fontosnak tartotta, hogy megemlékezzünk nemzetünk nagy, történelmi eseményeiről, a ’48-as és az ’56-os Hőseinkről, elhurcolt roma és zsidó honfitársainkról, azokról az Áldozatokról, akik jó esetben csak szabadságukat vagy hazájukat, rossz esetben életüket is elvesztették az elnyomó diktatúrák, idegen rendszerek és embertelen bánásmód miatt. Az elmúlt véres XX. században – amit hála Istennek már magunk mögött tudunk – a különböző gyilkos ideológiák miatt talán nem is volt olyan magyar család, akiket ne érintett volna valamilyen szinten a kommunista, a náci, vagy akár mindkét terror diktatúra brutalitása. Bár a tágabb hazánk, Európa a történelem során mindig is a nagy korszakalkotó eszmék, a fantasztikus találmányok, a tudományok és a jó irányba mutató gondolatok bölcsője volt, néha sajnos a bölcső koporsóvá válik, és megjelennek benne azok a világpusztító ideológiák, amelyeknek utórezgései a mai napig megrengetik kontinensünk alapjait.
Kedves Jelenlévők!
Ma augusztus 5-e van. Hatvan évvel ezelőtt, 1959-ben ezen a napon végezték ki Kósa Pált, az újpesti forradalmi bizottság elnökét. Szomorú, de méltó volt a mai nap arra, hogy Újpest közösségének életében kiemelt helyre kerüljön. Ezért is döntött úgy az Újpesti Önkormányzat Képviselő Testülete, hogy minden esztendőben a mai napon emlékezzünk meg a kommunista diktatúra újpesti áldozataira. Azokra gondolunk ma, akik emberek tudtak maradni az embertelenség évtizedei alatt. Lelki szemeink előtt megjelennek azok a bátor újpestiek is, mint Boldog Sándor István vértanú szalézi szerzetes, akiknek megvolt a lehetőségük arra, hogy elmeneküljenek, akiket vártak a vasfüggöny békésebb oldalán, akiknek elő volt készítve az útjuk és a papírjuk arra, hogy elhagyják Magyarországot. De már akkor, a véres terror időszaka alatt úgy döntöttek, hogy itthon maradnak. És azokra is emlékezünk, akiket az 1990-es rendszerváltásig közel ötven éven keresztül üldöztek, elzavartak, megvertek, vallattak, deportáltak és kitelepítettek, koncepciós perekben évekre börtönbe vagy internálótáborokba zártak, sortüzekben agyonlőttek, munkatáborokba vagy a szovjet gulágra hurcoltak, vagy teljesen ártatlanul, minden jogalap nélkül kivégeztek.
Ők azok, akik számára a Nemzet nemcsak egy embertömeg, a Hivatás nemcsak a munka, a Vallás nemcsak a reakciós csuhások népbutítása, és a Haza nemcsak egy élősködő hely.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ugyanakkor ahhoz, hogy megértsük ezeket a szörnyűségeket, mélyebbre kell ásnunk a történelem menetében, hiszen csak így tudjuk megérteni azt, hogy miért is jó és miért is kell róluk évről évre megemlékeznünk.
A történészek és a szakemberek között mind a mai napig állandó kérdés, hogy kik számítanak a kommunizmus áldozatainak? Az biztos, hogy áldozat a 65 millió kínai, a 20 millió szovjet-orosz, a 7 millió vietnámi, kambodzsai, afganisztáni és Észak-koreai, az 1 millió Kelet-európai, és a több százezer Latin-amerikai halott. Áldozat az 1919-es Tanácsköztársaság 600 kivégzettje, köztük az újpestiek, például az „ismeretlen jólöltözött” ember. És áldozatok a II. világháború utáni ’50-es évek véres kommunista diktatúrája alatt, a Rákosiék által elpusztítottak. De áldozatok az ’56-os hősök is, akiket Kádárék húztak kötélre. És nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a kommunizmus világmegváltó ígéreteit Észak-Korea, Kína, Kuba és Vietnám népei most, a XXI. században is várják.
Ugyanakkor vajon csak a kivégzettek és a meghurcoltak számítanak áldozatnak, vagy azok családtagjai is? Netán a leszármazottak és a diktatúrák elnyomása alól felszabadult országok állampolgárai is azok? Nehéz ezt meghatározni. Az biztos, hogy valamennyire mindenki érintve volt. A kisemmizett, nemzetépítő arisztokraták, a reakciósnak kikiáltott papok és szervezetesek, köztük Boldog Sándor István vértanú, a kulákoknak megbélyegzett parasztemberek, a frontról haza térő katonák, akiknek megtiltották, hogy beszéljenek a hadifogság szörnyűségeiről, a korábbi gyárosok, az államra állítólag veszélyt jelentő értelmiségiek, a fiatal egyetemisták és a munkások, köztük sok-sok újpesti is.
Nem beszélve azokról a mély, lelki sérülésekről, amit a megzsarolt besúgó hálózati tagok, az alkoholistákká váltak, az abortuszt kérő szülők és az öngyilkosságba hajszolt családtagok éltek át az elmúlt rendszer évtizedei alatt. Akik mindezt hagyták vagy megtették, a magyar nemzet árnyékai voltak, számukra egyedül az anyag, a matéria az egyetlen érték.
Talán az egész magyar nemzet kollektíven gazdasági áldozatává is vált a kommunizmusnak, hiszen óriási államadósságot örököltünk Kádáréktól. Ha visszatekintünk, bizony a gulyáskommunizmusnak – frizsiderszocializmusnak is kőkeményen megvolt az ára. Ezt az árat fizetjük vissza most.
Mi, mai fiatalok azonban nem irigyeljük a korábbi nemzedékektől a viszonylagos jólétet. Ugyanakkor, ha már a Jóisten megadta annak a lehetőségét, hogy szabadságban éljünk, mi az életünkről saját magunk szeretnénk dönteni. Mi akarjuk meghatározni azt, hogy kikkel, hogyan és milyen körülmények között éljünk együtt Magyarországon és itt, Újpesten is. Ahogy elődeink is megharcoltak a szabadságért, mi sem szeretnénk azt, hogy a demokrácia köntösébe bújtatva más országokban erőszakosan döntsenek a jövőnkről. Mi úgy látjuk, hogy Hazánk egyik legnagyobb kincse a szuverenitás. Ezt értették meg a XX. század legvéresebb diktatúrája ellen harcoló elődeink, köztük a sok-sok ismert és névtelen újpesti hős is. Ők szerettek itt élni. Az akkori áldozatok is szerettek magyarnak és szerettek újpestinek lenni. Azért adták életüket, azért harcoltak és küzdöttek, hogy családjuk, barátaik, utódaik békében és nyugalomban, félelem nélkül és igazi nemzeti fejlődésben élhessenek. Újpest közössége pedig mindig is elég erős volt ahhoz, hogy ne más országokból és ne más városrészekből, budai magaslatokról mondják meg, hogy mi a jó nekünk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Wintermantel Zsolt polgármester Úrral, Szüleimmel és Barátaimmal sokat beszélgetünk arról, mekkora ajándéka a Sorsnak, hogy nem a háborúk idején, nem az elnyomó terrorrendszerek árnyékában, hanem békés időszakban, egy szabad, idegen erőktől mentes országban élhetünk.
Remélem, hogy soha többet nem kell majd olyan időkben élnünk itt Újpesten sem, mint amilyenek a korábbi évtizedekben voltak.
Tegyünk azért közösen, hogy soha ne térjen vissza az a korszak!
Isten áldja az Áldozatokat! Isten áldja Újpestet!