Ha megnő a hajunk, elmegyünk a borbélyhoz, illetve a fodrászatba, ahol lenyírják. Ez életre szóló program, mivel így van gyerekkorunkban, aztán felnőttkorunkban és öregként szintén – ameddig menni tudunk, megyünk.
Az üzlet nem volt kicsi, de nagyon nagy sem. Éppen fodrászüzletnek való, ahol kényelmesen elfért egymás mellett öt munkaasztal, ahol egy műszaknyi borbély dolgozott. Csak egy műszakba jártak, és női fodrász nem volt közöttük. Manapság inkább divat, hogy aki nyír, az férfit, nőt is egyaránt fogad. A mi időnkben szerintem csak „egynemű” fodrászatok voltak.
A Phöbus-ház az Elektromos Művek tulajdonát képezte. Szebb, látványosabb épület volt, mint a szomszéd ház. Ott dolgozott a nagybátyám. A mérőórákkal babráltak valamit, de hogy mit, arra nem emlékszem.
Az üzletben, amikor mindenki ott volt, az ötösfogat úgy dolgozott, mint egy futball csatársor. Gál–Krén–Medgyesi–Marx–Sztankovics. Ők nyírták a fél iskolát, mert a környék központjának számító helyen volt az üzlet.
Karcsi bácsi kikérdezett bennünket, a többiek nem nagyon kommunikáltak, csak a legfontosabbakra szorítkoztak. Karesz szerint mindegyiknek megvolt a módszere, hogy minél sikeresebben adja el a szolgáltatását. Volt, aki éppen csak motyogott valamit a vendég füle mellett. Legtöbbször nem kérdeztek vissza, hanem ráhagyták a mesterre a morgást. A végén viszont, amikor fizetni kellett, volt nagy csodálkozás: „Én kérdeztem, de nem tetszett rá mondani semmit. Úgy vettem, hogy rendben van.”
A másik nagyon is határozott volt, mert hirtelen és erélyesen rászólt a kuncsaftra: „Fejmosás lesz?” Ha a vendég nemet mondott, jött a dörgedelem: „De szesszel bedörzsöljük!” Erre a székben ülő kliens már nem mert nemet mondani, ha azt akarta, hogy elfogadható legyen végül a haja.
A legjobb közülük Medgyesi volt. Igaz, ő volt a legfiatalabb. Marx bácsi a legkevésbé sem volt naprakész a szakmában, felette már eljárt az idő. Pedig amikor még kicsi voltam, hozzá hordott át a család. Akkor még fiatalabb volt, és én se ragaszkodtam az esedékes frizuradivathoz.
Az ajtón kívül ott lüktetett az Árpád út forgalma az 55-ös és a 10-es villamossal meg a 43-as busszal. Közben az ötösfogat ollói csattogtak, a nullásgépek zümmögése betöltötte a teret.
A Könyvesből már az Árpád út és az István út sarkára jártunk Anni nénihez. Hozzá még Pestről is mentek fiatalok, mert nagyon tudta a szakmát! Csak az osztálytársunk, az eredeti bronzvörös hajjal ékeskedő Szendrő Lajos, a harminc éve Mexikóban élő Luigi tudta kihozni a sodrából, mert folyamatosan beleszólt a munkájába. A vágást sose hagyta szó nélkül: „Ne, az már sok, az meg rengeteg, de ott még lehet egy kicsit, így jó lesz.” Így dirigálta Anni nénit egyfolytában.
Aztán a fodrászok gyöngye néha begurult, és rászólt Lajosra: „Meglátod, egyszer véletlenül belevágok a hajadba, mert felidegesítesz.” Vagy: „Tudod mit, ha annyira értesz hozzá, vágd le magadnak! Ne is gyere hozzám!”
De Luigi ment, Anni néni meg szeretettel formázta Újpest legszebb, leglátványosabb természetes bronzvörös haját. Aminek semmi nem ártott, csak évtizedek múltán az idő.
Réti János