Valami szépet kéne írni, szellemeset, könnyedet, de meghatót, búcsúzóul. Ezen gondolkodom hajnali kettőkor a kínzó hőségtől és fogfájástól szenvedve, a beszedett fájdalomcsillapító hatékonyságáért fohászkodva, csak hát a csapzott vergődés közepette kevéssé fickándozik a szellem, nemigen jönnek a mélyenszántó gondolatok.
Ennyit tudtam ugyanis sokáig Újpestről pécsi kissrácként, a legendás csatársort, na meg a Törőt, mert róla is tudtam persze, apámtól, aki Újpest-drukker volt gyerekkorában, állítólag leginkább azért, mert idegesítette, hogy mindenki fradista a környezetében, és hát lenyűgözte a lila-fehérek játéka, a Törőcsik meg ráadásul pont abban évben született, amikor ő.
Fogalmam sem volt arról, hogy Újpest valójában nem is Budapest, inkább egy békés vidéki város a fővárosban, vagy szorosan amellett, nem tudtam semmit az itteniek megtörhetetlen lokálpatriotizmusáról, szintén semmit a Városházáról és a Víztoronyról, a városalapító Károlyi grófékról nem is beszélve, meg hogy mindig itt van a legnagyobb hőség nyáron, és hogy a hajrálilák csatakiáltás sokkal több, mint egy szurkolói rigmus, inkább valamiféle összetartó kívülállás büszke szimbóluma.
Sosem elemeztem még ezt így ennek előtte, az álmatlanság hozhatta ki belőlem, na meg a kínzó fogfájás, miként azt is, hogy gyüttmentként mennyi mindenről írtam, írhattam ezeken a hasábokon az utóbbi néhány évben: Újpestről és az újpestiekről, visszatérő eseményekről, rendezvényekről, ünnepekről, férfiakról, de még többször nőkről, az élet nagy és kicsiny dolgairól. Kéretlenül zúdítottam soraimat az itteniekre, érzéseimmel és kétségeimmel zaklatva őket, szemérmesen kitárulkozva, remélve, hogy olykor azért némi örömet szerzek ezekkel a verbális zaklatásokkal. Közben kicsit magam is újpestivé lettem, ugyan nem üvöltöm a hajrálilákat teli torokból, de örök „Pécsimunkás”-drukkerként is mindig megnézem, hogy mit játszottak a lila-fehérek, bosszant, ha kikapnak, örülök, ha nyernek, én pedig nyertem itt egy második otthont, miközben sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen kapcsolatba kerülünk majd, Újpest és én, és főleg nyertem egy családot is, szép feleséget, tündéri kislányt, akik most békésen szuszogva alszanak, miközben én csapzottan forgolódva morfondírozom. Aztán végre hat a fájdalomcsillapító, és békésen álomba szenderülök.