Kevés, ha annyit mondok, nem vagyok kimondottan egyenruhabarát egyén. Nem is emlékszem, hogy jószántamból bármit is magamra öltöttem volna e tárgyban, a gyerekkori úttörőnyakkendőt leszámítva. Rossz szántamból persze igen, katonakoromban például rongyosra viseltem egy adag gyakorló uniformist, igaz, a kimenőruhámat szinte vadonatújként adtam vissza leszerelésemkor.
Normal
0
21
false
false
false
HU
X-NONE
X-NONE
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,”sans-serif”;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:”Times New Roman”;
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-bidi-font-family:”Times New Roman”;
mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}
Most mégis egy egyenruháról fogok mesélni. Egy egyensapkáról, hogy egészen pontos legyek. Egy kék posztó sapkáról, afféle csákószabásúról, oldalán piros-fehér dísz, arany zsinór, homlokrészén pajzs alakú címer, benne egy szám (1905), három betű (KKG), egy lúdtoll és egy nyitott könyv. A sapka ma is féltve őrzött kincsem, ott van az ingeim fölötti polcon, a frissen vasalt ágyneműk mellett, a posztó mindújra beszívja a vasaló illatát, ettől a fejfedő ma is újszerűnek tűnik föl, pedig megvan már vagy negyvenegynéhány éves.
Kitalálták, egy diáksapkáról van itt szó, a KKG a Könyves Kálmán Gimnáziumot jelenti benne, az 1905, miként azt minden ujpesti tudja, az iskola alapítási dátumát, a könyv és a lúdtoll meg nyílván az oktatás heraldikai kifejezése. Az aranysújtás oldalt azt mutatja, hányadéves a diák éppen, az alatta lévő vörössel az ujpesti címer színeit idézi. Egyik legkedvesebb emlékem ez az iskolámból (mert ha nem mondtam volna, oda jártam magam is, miként ebben a városban oly sokan), pedig igazán nem az egyetlen. Csodálatos éveket töltöttem az ódon falak között, s hogy ez a szerelem nem volt egyoldalú (nagy ritkaság ez manapság), mutatja, hogy az egyik ódon faldarabra azóta már az én nevemet is felvésték, mit afféle helyi értékű példaképét. (Egészen pontosan úgy történt a dolog, hogy a faldarabra először egy márványtábla került, s arra kerültem én – sokadmagammal, persze.)
Persze, azt az egyensapkát azért is tudom ilyen felhőtlenül szeretni, mert hordanom soha nem kellett: divatja véget ért, mielőtt én beléptem az iskola kapuján. Nekünk már csak az iskolaköpeny meg a Könyves-trikó maradt. (Fehér atléta, rajta fekete nagybetűkkel az iskola neve, azt hordtuk, a glottnadrág mellett, tornaórán.) Na, azokból például nem tettem el egyet se, pedig évenként elnyúztam belőlük egy adagot. A köpenyt is végig kigombolva hordtam, ujjak feltűrve, és az utolsó kicsöngetéskor úgy leolvadt rólam, mint a tavaszi hótakaró. Nem is érzek semmi nosztalgiát irányukban.
De a sapka, az más. Lakatos Pista barátomtól kaptam, aki felettem járt, épp annyival, hogy neki még legyen, s épp annyival, hogy ott, a gimnáziumban ne ismerjük egymást. Évtizedek múltán sodródtunk egy munkahelyre, s amikor kiderült, hogy én is ujpesti vagyok (átlag három másodperc alatt szokott ez kiderülni rólam), barátsága jeléül megkaptam tőle a sapkáját.
Azóta sokszor elképzeltem magam, amint délcegen végigsétálok benne az Árpád úton, és a lányok mind megfordulnak utánam.
Más kérdés, hogy a valóságban már a kapuban zsebre vágtam volna, s ahogy magamat ismerem, a Viztoronyig biztosan el is vesztem.
Jolsvai András