Kispiacnak azt a furcsa terecskét hívták az újpestiek egykor, mely az Árpád út vasút felöli végén türemkedett elő a Szilágyi, Dobó és Kiss József utcák alkotta szabálytalan háromszögben. Talán egy tucatnyi zöldséges (akkoriban úgy mondották, bolgárkertész), gyümölcsárus és ugyanennyi őstermelő (mely, a nevével ellentétben nem ősöket termel, hanem maga ültette bármit, a tyúkoktól a túróig bezárólag) alkotta a kispiacot, ezeket egészítette ki a sarki hentes meg a közért és végül egy városszerte híres lángossütő. Ez volt az egész, tíz perc alatt vidáman bejárható és áttekinthető.
Így értem, másoknak. Nagyanyám viszont minden áldott nap legalább másfél órát töltött a kispacon (minden áldott hétköznap, hogy pontos legyek, mert hétvégén mi, istvántelkiek is bevillamosoztunk a nagypiacra, a városháza meg a nagytemplom mögé), megnézett minden árut, beszédbe elegyedett minden eladóval, mérlegelt, latolgatott és végül döntött. Aztán már csak maga a vásárlás volt hátra, az megvolt húsz könnyű perc alatt.
Aprójószág koromban kötelezőleg vettem részt ezeken a szeánszokon (nem volt kire hagyni engem, úgyhogy akárhová ment is a nagyanyám, vele kellett tartanom), de ez korántsem volt ellenemre. Részben, mert mindig leesett nekem valami a bódéknál (egy csomó cseresznye, egy tenyérnyi málna, egy léknyi görögdinnye), részben mert életismeretben komoly fejlődési lehetőség kínálkozott ilyenkor. Nagyanyám és a piaciak szabályos harcot vívtak ugyanis egymással, mindegyikük bevetett minden lehetséges eszközt, és a győztes egész nap jókedvű volt az eredménytől. Nagyanyám szemérmetlenül simfölte a legszebb árut is, az eladó pedig az egekig dicsérte a közepeset is akár. Aztán jött a szemrevételezés, a kézimunka, az időjárás és a mezőgazdaság egészének áttekintése, némi politikai éllel. (Megmondom, ahogy van, nagyságos asszonyom, a műholdak teszik tönkre a termést. Vagy: Ez eredeti bogyiszlói, nem afféle micsurinista.) Végül igyekeztek megállapodni az árban. Nagyanyám sportszerűen és lankadatlanul alkudott, tíz fillérért képes volt negyedórákat küzdeni, és a végén nem engedni. De – amennyire kisgyerekként meg tudtam ítélni – az árusok becsülték ezért.
Legjobban a csirkevásárlást szerettem. Akkoriban az élőcsirkéket drótfonatú faládákból árulták. Nagyanyám végignézte az összes állatot, aztán a két legesélyesebbel versenyt futtatott: a gyorsabbat vittük haza, már ha a szerencsétlen eladó utolérte.
A kispiacnak mára hűlt helye maradt, igaz, a régi típusú piacozás is eltűnt: ha néha, a régi időkre emlékezve, a nagypiacon megvizsgálok egy-egy gyümölcsöt, vagy vita tárgyává teszem a rögzített árakat, úgy néznek rám, mint egy múltszázadi figurára.
Igaz, az is vagyok.
Jolsvai András