Az Újpesti Városvédő Egyesület tagjai nemcsak ősztől tavaszig töltik együtt tartalmas programokkal szabadidejüket, nyáron sem is felejtik egymást. Augusztusban negyedik alkalommal indulnak útnak, hogy határon túli, magyarlakta városokat keressenek fel . Ebben az évben a Vajdaságba mennek. Dr. Kovács Ivánné Margit, az egyesület elnöke a különleges utakról nyilatkozott.
– Nagy összetartozásra vall, hogy 5-6 napot egymás társaságában kívánnak tölteni…
– Egyesületünk nemcsak a közös érdeklődés mentén szerveződött, a tagságot egy szeretetlánc is összefűzi, szívesen vagyunk együtt, örülünk egymás társaságának. Az elmúlt évtizedekben barátságok is születtek, tudunk egymás öröméről, gondjáról. Ezért is emlékezetesek azok az egy napos vidéki nagyvárosokba , múzeumokba, avagy éppen ipari üzemekbe tett látogatásaink, amikor szakszerű vezetéssel nemcsak a városvédelemmel foglalkozunk, hanem kitekintést is nyerünk. Nyitottak vagyunk más települések történetére is. Egy –egy vidéki út után többen megfogalmazták: jó lenne ha nem csak egy napos , hanem hosszabb utakra is vállalkoznánk.
– Ilyen egyszerű lett volna az egész?
– Nem éppen. Hiszen nem egy utazási irodát szerettünk volna megbízni a szervezéssel. A célzás persze nekem szólt, értettem is, és nem is esett volna nehezemre. Amíg tanítottam, nyaranta gyermekeket táboroztattam. Mivel jócskán túldolgoztam a nyugdíjkorhatáron, tolódott az utazás is. Amikor elköszöntem az iskolától a tagtársak, barátok szavamon fogtak, és szelíd erőszakkal tereltek a megvalósítás felé. Akkor határoztuk el: az országhatáron túljutva magyar emlékeket keresünk, az egykori magyar településeket, városokat vesszük sorra. Az első út három évvel ezelőtt , Kárpátaljára vezetett és olyan jól sikerült, hogy már hazafelé döntöttünk a folytatásról is. Két éve Erdélybe mentünk, tavaly Szlovéniába. Többen segítenek a szervezésben, Wagner Attila például nélkülözhetetlen partnerem.
– Nem nehéz megjósolni: lesz folytatás?
– Augusztus harmadikán a Vajdaságba indulunk, most is ötven tagtárssal és családtaggal, teltházas busszal. Összeszokott csapat a miénk, és minden évben vannak, akik férőhely híján sajnos lemaradnak az útról.
– Hogyan lehet tető alá hozni egy több napos utat, utazási iroda nélkül?
– Kizárólag saját erőből. Voltak olyan útjaink, amelyet már előtte végigjártam, volt, hogy a Honismereti Akadémián ismerkedtem össze olyan városvédőkkel, akik később örömmel láttak bennünket városukban, településükön. Nem egyszerű dolog persze, hiszen célom, hogy szerény összegből jöjjünk ki, mindenki érezze jól magát, legyen mindenhol idegenvezetőnk, partnerünk, múzeumi belépőnk, étkezés és takaros szállás várjon bennünket tisztálkodási lehetőséggel. Nem törekszünk haszonra, mi szervezők, is befizetjük a részvételi díjat. Amikor Kárpátaljára készültünk, az Utazás kiállításon tagtársunk, dr. Sallai János, Bene polgármesterével, Szuhán Andrásnak mutatott be, aki nemcsak kész programjavaslatot küldött nekem, arra is volt figyelme, hogy csapatunkat úgy szállásolja el magánházaknál, hogy mindenkinek ugyazt az ételt főzzék. Véletlenül se legyen gond, hogy egyik házban például tökfőzelék, a másikban krumplistészta várjon valakit a busz utasai közül. Gondoskodott idegenvezetésről is.
– Milyen emlékekkel tértek haza?
– Hosszan sorolhatnám. Minden útról 10-30 oldalas élménybeszámoló is készül. A teljesség igénye nélkül sorolnám: Kárpátalján a magyar közélet, kultúra és oktatás központja Beregszász volt az első állomásunk, jártunk Csetfalván, Móricz Zsigmond édesanyjának szülőhelyén a Tiszahát kihagyhatatlan látnivalója volt a 15. században épült református templom, amelyet a tiszai árvizek után 2000- ben a magyar állam segítségével újították fel. Jártunk Tiszaújlakon, a Rákóczi szabadságharc első győztes csatájának emlékére emelt Turul emlékműnél. A táblán mi is láthattuk Rákóczi üzenetét: Istennel a Hazáért és a Szabadságért, azaz Cum Deo pro Patria et Libertate. Jártunk Nagyszőlősön, Kölcsey által ránk hagyott, már csak bús düledékeket rejtő Huszton, Kárpátalja harmadik legnagyobb városában, Izán a kosárfonó hagyományokat őrző településen, a Szinevéri Nemzeti Parkban, a honfoglaláshoz kötődően a magyar mitológia részévé váló Vereckei- hágónál, Szolyván, Beregváron, Munklácson, Ungváron. Erdélyben járva a magyar városok és a természet egyaránt élményt jelentettek. Az ismerkedést Nagyváraddal kezdtük, majd Kalotaszentkirály, Magyarvalkó, Magyargyerőmonostor, Kolozsvár, Marosvásárhely, Korond, Tamási Áron szülőfaluja, Farkaslaka jelentett élményt. Láttuk Szejkefürdőn Orbán Balázs síremlékét, majd Székelyudvarhely, a Békás-szoros, a Gyilkos-tó, Csíksomlyó, és az 1848/49-es szabadságharc utolsó csatájáról ismert Nyergestető jelentett egy-egy állomást. Szlovéniába nagy várakozzással indultunk, „hallottuk” ugyanis, hogy a Jóisten amikor a világot teremtette maradt mindenből egy kicsi: föld, egy kis tenger, egy kis hegy, és hát mit is csináljon vele, letette egy helyre, Szlovéniába. A gyönyörű természet gyönyörű városokat ölel körül, Maribor, Ljubjana, Grad, Bled mellett a Savica vízesés, a Postojnai cseppkőbarlang, Piran a kikötőváros, Lendva megannyi élményt jelentett. A Vajdaságba is izgatottan készülünk.
– Van terv a folytatásra is?
– Remélem bírom, bírjuk erővel. Minél többet látunk annál hosszabb a lista hol nem jártunk még. Az elkövetkezendő években Burgerlandba, Horvátországba, Szlovákiába szeretnénk eljutni. Kérdés, milyen sorrendben.