Nemrégiben beszélgettünk egy évfolyamtársammal arról, hogy talán mi vagyunk az utolsó korosztály, amelynek nagy, általános generációs élményei vannak. A mai harmincasok-negyvenesek úgy nőttek fel, hogy az egy-két, később négy-öt televíziós adón sugárzott meséket, filmeket, vetélkedőket, műsorokat mindenki nézte, és a mai napig emlékszünk rájuk. A híreket akkor is tudtuk, ha nem érdekeltek minket, hiszen a híradót mindenki megnézte az esti film előtt. Másnap pedig a hírekről és a filmről is beszélgethettük bárkivel. Ha ma próbálkoznánk ezzel, jó eséllyel kiderülne, hogy előző este mindenki más csatornára kapcsolt, online nézett egy sorozatot, vagy letöltött egy filmet a netről. S ha nem ugyanazt a híradót néztük, könnyen lehet, hogy „hírek” alatt is egészen mást értünk.
Két-három évtizeddel ezelőtt a rádióban, tévében játszott slágereket kívülről tudtuk – azokat is, amiket nem szerettünk. Ma a különböző online csatornákon milliók rajonganak olyan előadókért, akiknek más milliók a létezéséről sem tudnak, és simán leélhetünk akár egy egész életet úgy, hogy az általunk kedvelt zenészeken és stílusokon kívül egy hangot sem hallunk. A globalizáció és az internet összezsugorította a nagyvilágot, ám közben lényegesen messzebb is tolt minket egymástól. Másodpercek alatt juttathatunk el egy levelet a Föld másik oldalára, videócsetelhetünk két kontinenssel arrébb élő ismerőseinkkel, barátokat szerezhetünk sok ezer kilométernyi távolságból – s közben néha alig találunk közös témát a szomszédokkal vagy a kollégákkal.
Legalábbis eddig így volt. A járvány azonban mindenkit érint, mindannyian átéljük, megszenvedjük valamilyen formában. Teljesen mindegy, milyen zenét hallgatunk, melyik csatornán melyik hírműsora kapcsolunk, vagy milyen filmet nézünk este – a nagy többség a négy fal közé zárva teszi ezt. A történelem, amely az elmúlt évtizedekben csak néha-néha kukkantott be a képernyőn keresztül az Antall József halála miatt megszakított Kacsameséken, vagy az ikertornyok élőben követhető összeomlásán keresztül, most alaposan ránk rúgta az ajtót. Aztán ránk is zárta.
Ezt a műsort nem a tévé közvetíti, ez itt és most történik. Nem valahol távol zajlik, hanem a nappalinkban. Főszereplői nem politikusok, katonák, terroristák, vagy szabadságharcosok – hanem mi. Mi 2-3 milliárdnyian, akikre most pillanatok alatt szakadt rá az a felelősség, amelyet korábban a képernyőn látható öltönyös, vagy épp egyenruhás történelemformálók nyakába varrhattunk. A világot most nem a bölcs államférfiak és önzetlen hősök mentik meg, vagy a gátlástalan hatalomvágyók és vérszomjas fanatikusok teszik tönkre – hanem mi. A jófiú és a főgonosz szerepét is felkínálja nekünk a sors, s rajtunk áll, melyiket fogadjuk el.
Ha tíz-húsz év múlva szóba kerül 2020 tavasza, Johannesburgtól Reykjavíkig, New Yorktól Tokióig mindannyian ugyanazt fogjuk rávágni: karantén, járvány, „maradj otthon!”. A két világháború óta nem volt olyan jelenség, amelyet ennyi ember, ilyen sok helyen egyszerre élt volna át. S tegyük hozzá: még a világégések is egész kontinenseket hagytak érintetlenül, ellentétben a koronavírussal, amely e sorok írásakor a Földkerekség 195 országából 184-be jutott el. Alighanem az emberiség történelmének legnagyobb közös élményét éljük most át. Hogy kedélyes anekdotaként vagy szörnyű rémtörténeként meséljük-e unokáinknak, most még rajtunk múlik. Ha ezekben a hetekben jó döntéseket hozunk, nem kell szégyenkeznünk előttük.
Balogh Gábor
(Megjelent az Újpesti Napló 2020. április 14-i számában.)