Milyen elvárásokkal ülünk be egy olyan filmre, mint a Jurassic World 2? Sokan az első filmek hangulatának megidézésére vágynak, mások az újdonságokra vannak kihegyezve, a legtöbben viszont a dinoszauruszok puszta látványa miatt mennek el a moziba. De vajon minden nézői igényt ki tud elégíteni a Bukott birodalom?
1993-ban, mikor először láttunk a vásznon brachiosaurust, és kinyílt előttünk a Jurassic Park kapuja, csak ámultunk és bámultunk, hiszen egy olyan világ tárult a szemünk elé, amiről eddig csak a könyvekben olvashattunk. És a Jurassic Park pont ezért lett egy sikeres, közkedvelt kultuszfilm, mert amellett, hogy látványvilágával elvarázsolt bennünket, feszültséget tudott teremteni a nézőkben, gondoljunk csak a T-Rex epikus jelenetére, vagy a velociraptorok elől való bujkálásra és menekülésre. Kijelenthetjük tehát, hogy a Jurassic Park egy horrorisztikus elemekkel megfűszerezett, szórakoztató sci-fi thriller, amihez foghatót azóta sem láttunk az azóta is bővülő szériában, és ebbe sajnos beletartozik az ugyancsak Spielberg által dirigált Elveszett világ, illetve a 2001-es harmadik etap, ami egy egyszerű, de mégis szerethető, látványos kalandfilm.
És ezzel el is jutottunk a 14 évnyi szünet után debütált Jurassic Worldhöz, ami bár elsősorban a rajongók kiszolgálását tűzte ki célul, mégis mert újítani azzal, hogy előtérbe hozták a genetikát, és létrehozták az Indominus Rexet, az első mesterséges hibridet, aminek rendkívüli intelligenciája, és megalkotásának misztikuma hozott némi friss, és eddig nem látott jelenséget a franchaise-ba.
De ahogy a filmben is mondják, a mai gyereknek egy dinoszaurusz olyan, mint egy elefánt az állatkertben, éppen ezért minden évben elő kell rukkolni valami nagyobbal és félelmetesebbel. És ez igaz a Jurassic Worldre is.
A Bukott birodalom története 3 évvel az új park pusztulása után kezdődik, mikor is mentőexpedíciót indítanak a Nublar-szigetre, hogy a kitörni készülő vulkán pusztító erejétől mentsenek meg annyi dinoszauruszt, ahányat csak tudnak. Ehhez a mentőbrigádhoz csatlakozik a már korábban megismert Claire (Bryce Dallas Howard) és Owen (Chris Pratt), akik hamar rájönnek, hogy az állatok elszállítása mögött valami egészen más áll.
Hiába volt az íróknak három évük arra, hogy egy értelmes szkripttel rukkoljanak elő, egy-két ötletes megoldástól eltekintve rá kell döbbennünk arra, hogy a film éppúgy csak nyerészkedik a dinoszauruszokon, mint a tudósok, akik megalkották őket. Míg az indítása révén ígéretesnek bizonyul a film, a végkifejlethez vezető út döcögős, és kátyús marad a rengeteg logikátlanság, és a hézagos történet miatt. És bár a lezárás egészen megdöbbentő fordulatot vesz, amivel izgalmasan ágyaznak meg a következő etaphoz, sajnos sem a rendező, Juan Antonio Bayona zsenialitása, sem Jeff Goldblum vendégszerepeltetése nem elegendő ahhoz, hogy elfeledtessék velünk a film gyengeségeit.
Ami mindenképpen elismerésre méltó, hogy igyekeztek a már korábban bevált elemekből táplálkozni az első filmből, úgy mint a praktikus effektek alkalmazása, illetve a horrorisztikus elemek elhelyezése, ami ebben az esetben az új mesterséges hibrid, az Indoraptor képében jelenik meg, amiről aztán hamar kiderül, hogy semmi több, csak egy újabb gyilkológép. És így mit ér egy bevált recept, ha semmi jó nem sül ki belőle, mert ami 93-ban rémisztő volt, mára csak egy a sok gonosz dínó közül, amit el kell pusztítani.
Innentől kezdve már az sem számít, hogy milyen elgondolkodtató kérdéseket érint a film, mint például: mihez kezdjünk akkor, ha egy szigetnyi őshüllőt a pusztulás fenyeget, védett fajnak számítanak-e, tekintetbe véve, hogy mesterséges úton hozták őket létre, vagy hagyjuk őket odaveszni? Van-e egyáltalán jogunk ahhoz, hogy a természet rendjével szembe szegülve kihalásra ítélt lényeket alkossunk újra, és vajon képesek vagyunk-e úgy irányítani őket, ahogy mi akarjuk, vagy végül saját teremtményünk által okozzuk a magunk vesztét? Végül is a dinoszauruszok már előttünk itt voltak, és ha nem vigyázunk, ők lesznek itt utánunk is.
H.B.
Fotó: IMDb