Kisfiú! – hallottam anyám hangját, még 7 óra előtt, az udvar felől, sok éve, azon az áprilisi napfényes reggelen, amikor ő sírva-nevetve hozta a hírt a Tavasz utcai ház nagy, otromba kapuja felől.
A kapu túloldalán, az utcán ott állt az apósom vezette leharcolt IFA, amivel ő járta a várost az elektromos művek fl ottájában. De addig hosszú volt az út előző estétől, amikor feleségemet bevittük szülni a szülőotthonba, és egy hosszú éjszaka után napvilágot látott a kisfiú, aki a Zsolt nevet kapta. Akkor még nem volt apás szülés, csak apátlan, hosszú vajúdással és ránk törő örömmel. Én egész éjjel szüleim szobájában ültem az egyik fotelben, félig ébren, félig alva, és vártam a jövevényt. Felöltözve, hogy azonnal indulni lehessen, ha világra jött.
És szép? – kérdezték az irodában. – Hát persze, nagyon, de határozottság nem volt a hangomban… Most Újpestnek nincs kórháza! Felfoghatatlan. Nincs meg az Árpád, ahol anya hagyott el bennünket, nincs a Károlyi, ahonnan apa indult el hosszú útjára, amiből nincs visszatérés, és nincs szülőotthon se, pedig szerintem minden újpesti a szülőotthonban született generációkra visszamenőleg.
Megérne egyszer csinálni nekik egy nagy találkozót, hogy lássuk, tényleg mindenki a szülőotthonban született? Mert most itt vagyunk kórház nélkül. Hátha még lehetne valamit menteni a menthetőből…
Réti JÁnos