Lehet, hogy ordibálás, de milyen nehéz

Igaz, hogy még mostanság is izgulsz a fellépéseid, koncertjeid előtt?
Igen, ez a lámpaláz állandósult nálam. Egyrészt, mivel majdnem mindig más helyszínen lépek fel, nem ismerem a körülményeket, izgulok, hogy minden rendben menjen. Attól nem tartok, hogy nem jön ki a torkomból a hang, vagy nem tudok kiénekelni valamit, de attól mindig, hogy miként fogadnak a nézők. Egy koncert első félórája olyan, mint egy csata, harcolni kell a közönség kegyeiért. De talán ez az izgalom is kell ahhoz, hogy ne csak rutinból énekeljek. Szerintem, aki egy kicsit sem izgul a színpadon, az nem is tud olyan jól teljesíteni.

A tehetségeddel mindig is tisztában voltál?
Sokáig nem tudtam, hogy milyen szinten énekelgetek, mire vagyok képes, mert mindig tanár nélkül gyakoroltam. Már kiskoromban állandóan énekeltem, aztán éveken keresztül naponta több órát gyakoroltam úgy, hogy az operától spirituáléig mindent utánoztam, mert szerintem az utánzásból fejlődik ki a tudás. De ami nagyon lelkesített, az a Little Richard féle keményebb stílus, amit ma rockosnak mondanánk, de akkor még nem így hívtuk. Viszont ez a hatvanas években ugye nem mindenkinek tetszett, és amikor az iskolám unszolására először elindultam a Ki mit tud? versenyen, akkor a zsűri azzal tanácsolt el a továbbjutástól, hogy ez üvöltözés, ordibálás, és nem éneklés. Gondoltam, lehet, hogy ordibálás, de milyen nehéz.

Ez nem vette el a kedvedet az egésztől?
Nem, bár a következő Ki mit tud?-on csak azért indultam, mert édesanyám benevezett. Szerencsére egy szülő olykor tudja, hogy mi a jó a gyerekének. Vagy nyolc fordulóban kellett továbbjutnom, míg végül megnyertem az országos versenyt. Emlékszem, az egyik selejtezőben, Debrecenben mikrofon nélkül énekeltem a verseny előtt, és a színpadot építő szorgos munkások abbahagyták a munkát, mosolyogva nézték, hogy kinek van ilyen nagy hangja. Én akkor még nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz, de éreztem, hogy hatással vagyok az emberekre, megállt a levegő.

Nagyon sok bonyolult dalod van, de amikor énekled, olyan könnyűnek tűnik, mintha bárki el tudná énekelni.
Igen, kollégáktól is kaptam olyan visszajelzéseket, hogy megpróbálták elénekelni néhány dalomat, mert látszatra olyan könnyűnek tűnt, de aztán kiderült, hogy nagyon bonyolult akkordok vannak bennük, sok a nagy hangugrás, nehéz elénekelni őket. De én mindig direkt nehéz dalokat kértem a szerzőimtől, mert az a kihívás. Jó visszagondolni, hogy annak idején milyen könnyedén, bátran, nagy lendülettel vágtam bele az ilyen bonyolult dolgokba is.

Manapság rengeteg a tehetségkutató, és sok énekes elsüllyed a hirtelen jött népszerűségtől. De amikor te nyertél a hatvanas években versenyeket, még nagyobb figyelem irányult rátok. Hogy viselted?
Valahogy én ezt teljesen normális, természetes állapotnak éreztem. Valószínűleg jó a sikertűrő képességem. És az emberek azért akkoriban tapintatosabbak voltak, manapság sokszor tovább tart a koncert utáni fotózkodás a nézőkkel, mint maga a koncert.

Végigénekelted az egész világot. Nem gondoltál arra, hogy kint maradj, és esetleg világsztárrá válj?
Nagyon nagy szerencsém volt, hogy bejárhattam a világot, miközben ez akkoriban ugye keveseknek adatott meg. De valahogy fel sem merült bennem, hogy kint maradjak. Jó volt külföldön lenni, de mindig haza akartam jönni. Én ide tartozom, itt szeretek énekelni.

Pár évvel ezelőtt láttalak egy klubkoncerted előtt, és nagyon fáradtnak tűntél. Aztán kimentél a színpadra és ebből semmi sem látszott, hatalmas energiával nyomtad le a bulit.
Igen, emlékszem, negyven fokos lázam volt akkor. De ha kilépsz a színpadra, akkor lehet akármilyen gondod-bajod, elfelejted az egészet. Az éneklés és a siker meggyógyít.

Akkor valószínűleg a Káposztásmegyeri Napon sem lesz semmi bajod.
Hát, igyekezni fogok. Ráadásul több családtagom és barátom is itt lakik Újpesten, úgyhogy össze kell kapnom magam. (nevet)

Juhász Mátyás