Menj csak

Valami megbocsáthatatlan sérelem érhetett, nem emlékszem mi, talán nem kaptam meg az általam elvárhatónak vélt kilónyi csokimennyiséget, vagy csak nem voltam teljesen elégedett a körém teremtett jóléttel, és kegyelmet nem ismerve kijelentettem: világgá megyek. Erre mondta anyám, amit mondott, és szelíden hozzátette, hogy azért szerinte előtte egyek még valamit. Cipő már a lábamon, kistáskámban becsomagolva a legfontosabb cuccaim, de azért elgondolkodtatott anyám javaslata. Ki tudja, hol van az a világgá, messze lehet, legalábbis úgy hangzik, biztosan éhes is voltam, nagy kegyesen beadtam a derekam, és feláldoztam azonnali indulásomat a táplálkozás oltárán. Ettem, jó volt, aztán valahogy már nem indultam el, ennyit az elveimről. Anyám meg, gondolom, elnéző mosollyal nyugtázta, hogy milyen könnyedén térített el betonbiztos szándékomtól.

Menj csak nyugodtan, mondta anyám. Huszonéves lehettem. Külföldre készültem tanulni, pontosabban a tapasztalatszerzés vagy az élménygyűjtés kifejezések közelebb állnak az ösztöndíj valós tartalmához. Elbizonytalanodtam, nem könnyű elmenni az ismeretlenbe, hónapokig külföldön élni, egyedül boldogulni, ez emésztett, inamba szállt a bátorság, gyáva voltam, mondjuk ki, ugye az ismert okok miatt nem volt birtokomban a világgá menés tapasztalata sem, és jeleztem neki, talán nem megyek. Erre mondta anyám, amit mondott, és hozzátette, csak vigyázz magadra, ha meg nagy a baj, legfeljebb hazajössz. Még étellel sem próbált marasztalni. Csendesen pityeregtünk a reptéren indulás előtt, mert hogy elmentem végül, és milyen jól tettem, életem egyik legjobb döntése volt talán.

Menj csak nyugodtan, mondta anyám. Harminc felé járhattam már. Megrekedt az életem kissé, nem haladtam semerre, előrefelé biztosan nem, váltanom kellett, otthagyni a vidéki szülőváros megszokott nyugalmát, Budapestre költözni, nem látszott más kiút. Ismét bizonytalan voltam, sajátom ez az állapot, nagyon úgy fest. Nyafogtam sokáig a család és a barátok elhagyásának dilemmáján, úgy éreztem, az identitásomat határozza meg a városom, nem tudtam, mi legyen. Erre mondta anyám, amit mondott, és nem tett hozzá semmit, nem is kellett, csak a megerősítés, de az nagyon.

Menj csak nyugodtan, mondja anyám, amikor véget érnek ritkuló látogatásaim, és visszaindulok Budapestre, ami otthonommá vált azóta, és mikor a gyerek, a feleség és a dobozokba csomagolt élelemtömeg is az autóban van már, akkor mondja ezt anyám, és közben hősiesen visszatartja gördülni készülő könnycseppjeit.

Maradj még sokáig, mondanám anyámnak most, anyák napján, ha nem lennénk annál szemérmesebbek, mint hogy ilyeneket mondjunk egymásnak, anyám is meg én is, de a virág és az ölelés pont ezt jelenti majd, köszi, hogy jókor mondtad, amiket mondtál, mondd még sokszor.