Mészáros Dóra, az Újpesti Babits Mihály Gimnázium kilencedikes tanulója általános iskola felsős kora óta ír verseket, melyekkel több díjat is elnyert. A tehetséges költőpalánta műveit, köztük a március 15-i nemzeti ünnep kapcsán is aktuális Kiváltság című költeményt közöljük az Újpest Média felületén.
Dóri Újpesten született és hatodikos koráig a Karinthy Frigyes Általános Iskolában tanult. Felsőben, ötödik-hatodikban kezdett verseket írni, melyekhez gyakran a történelemből meríti az inspirációt. „Akkor jött be a történelem, mint új tantárgy, és én nagyon megszerettem. Hatalmas töri rajongó vagyok, szívesen írok verseket történelmi témákban, akár kicsit mesésebb jellegűt is, ha arról van szó” – meséli. „Unalomból kezdtem írogatni, aztán a dolog fokozatosan kinőtte magát”.
Miután családjával Őrbottyánba költözött, Dóri az ottani Kvassay Jenő Általános Iskolában folytatta tanulmányait. Nyolcadikos korában Kiváltság című költeményével első helyezést ért el az iskola által szervezett versíró versenyen, ahol a hazafiság témájában vártak pályaműveket. Ősszel újra Káposztásmegyeren, a Babits Mihály Gimnázium padsoraiban kezdte a tanévet. Az iskolaválasztásra jó indoka volt, ugyanis rajong a japán nyelvért és kultúráért (de nem az animékért – szögezi le) és a Babits azon kevés magyarországi tanintézmények egyike, ahol japánul is tanulhatnak a diákok.
Érdeklődése a történelem mellett a pszichológiára is kiterjed, mint mondja, érettségi után is ezen a vonalon szeretne továbbtanulni. Természetesen költészetében is megjelenik a lélektani hatás. „Nagyon szeretek úgymond mélyebb jellegű verseket is írni” – mondja. „A személyes kedvencem most épp a legújabb, Gyászos város című, ami teljesen véletlenül jött, eszembe jutott egy új szó, a „gyász” és kibontottam belőle a verset. Kicsit viccesen kezdődik, majd egyre depressziósabb lesz, a végére az olvasó teljes mértékben kiábrándul és egy nagyon mély ponton érezheti magát”.
Kérdésemre, kit tekint a kedvenc költőjének, Dóri egyértelmű választ ad. „Arany János a legnagyobb személyes kedvencem, több okból is. Elsősorban azért, mert nagyon szeretem a Toldit, csodálatosak benne a rímek, a sztori, és az sem utolsó, hogy egy pályázatra írta a művet, ahol nemcsak elnyerte az első helyezést, de még meg is emelték a díj összegét, és így került be a köztudatba. Persze az összes versét nagyon szeretem és jó embernek tartom, a Petőfivel való barátsága miatt is”.
Dóri a jövőben is szeretne költészettel foglalkozni, kiadatni a verseit, amennyiben lehetősége adódik majd rá. Szívből drukkolunk neki!
Kiváltság
A magyarság kiváltság.
Ki magyar, annak a Himnusz az egy igaz imádság,
Annak a három szín’ zászló otthont adó,
A magyar szó megnyugtató.
Ki e földön született,
Mely felé a régi magyarság lóháton ügetett
Vagy, aki messze földön él
Kiknek híreit oly távolról hozzá a szél,
Azok a magyarok.
Közös történelmünk, mint hosszú út kanyarog.
Nekünk nem idegen az 1848-as forradalom.
Ezen napon én is kokárdámat igazgatom.
A nemzeti múzeum előtt feltűnik Petőfi alakja
Lázzal, vággyal átitatva a nemzeti dalt szavalja
S a nép egyszerre egy emberként harsogja
Az igét, mely a nemzetet forradalomra hajtotta:
“A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”
És mire képes egy költő szava,
Megléptük, amit megkövetelt a haza.
Ez csupán egy példa a sokból,
Ezt a népet nincs oly erő, mi blokkol.
A szívünkben örökké ég e harcias tűz,
A tűz, mely megszállókat oly messze űz.
A tűz, ami éltet, lelkünkben a szikrája,
Mi pedig, mint őrzői vigyázunk reája.
Múltunk, mint egy öreg tölgyfa,
Mélyre nyúló gyökerek tartanak itt ma.
Történelmünk az erős törzs, a támaszunk,
Tudjuk honnan jöttünk, kik is vagyunk.
Az ágak a sokszínűség,
A sok magyar ki nem itthon él
De emlékszik, és tudja
Milyen a magyarság útja.
A zöldülő levelek minket jelképeznek,
Minket kik itt a Kárpátok közt születtek,
Az új zsenge hajtások a jövőt,
Minden számunkra véghez vihetőt.
Így áll a tölgyfa, így van meg az összhang,
Körötte napsütés, hegyek között visszhang.
Állatok árnyékában, madarak ágain.
Mellette hűs vizű patak, a víz átmos rákjain.
Egy ilyen kis országban élni kellemes.
A magyar ember mind egyedi és szellemes.
Nyelvünk változatos,
Természetünk színes, csodálatos.
A magyarság tehát tényleg kiváltság.
Ki magyar annak a himnusz az egy igaz imádság.
Országunk, kultúránk különleges.
Ezzel ellenkezni felesleges.
Gyászos város
Gyászos város, gyásszal bélelt.
Gyászos világ, gyászos élet.
Komor folyó, szürke éj,
Mocskos ház, hegy tetején.
Komor úr és komor nő,
A lábosban leves fő,
Gyászos leves, gyász karika.
Ezt eszi ma Gyász Marika.
Hideg utcák, rideg fények,
Az árnyak közt furcsa lények.
A ház falán éj harmatja,
Mint a könnyét, lehullajtja.
Az utcán a bácsi, kicsikét részeges,
Komoran mászkál, s nem tudja mit keres.
Élet kedve nem sok, az is elfogyóban
Mint a kicsiny nedv egy fonnyadt bogyóban.
Egy sovány kutya az utcán botorkál,
És valami gyanús a bokorban motoszkál…
A kocsmából némi zaj szűrődik ki még,
Sír, rí mindenki a szívük bánattól ég.
Egy csinos kis leány ül a temetőben,
Mindenki nagyon sír, mindenki csak ő nem.
Komor, szürke sír domborodik szeme előtt
Ahogy ő szívében, a gyász egyre csak nőtt.
Könny telepszik szemében, levándorol arcán,
Öccse fekszik most ott, mosoly van az arcán.
Mosoly hisz kijutott eme gyászos világból,
Megszabadult végre az örök letargiától.
Lelke könnyed, szárnyal odafenn az égben,
Örökké ott él majd nővére szívében.
A leány mosolyog, reá néz a sírra,
Fájdalmasat sóhajt, és ráborul sírva.
Ám ez nem oly bánat és bú mint a többi,
Ez most egy boldogság mely szívét kitölti.
Fájdalom ez ugyan, borzalmasan éget,
De ott legbelül megkönnyebbülés érte.
Ám éles fájdalom hasít mellkasába,
Megszakad a szíve az ő bánatában.
Lassan de biztosan minden elsötétül,
Öccse nevét mondja utolsó legzésül.
Mindjárt találkoznak, és nagyon szereti,
Fejét sírra teszi, s ilyet mond neki.
A szemét becsukja érzi már hogy vége
Gyönge testét nyugovóra helyezheti végre.
Az élettelen váz szépen lassan kihűl,
Az is szürke, komor mint belül és kívül.
Nem szenved már tovább, békés már és boldog.
Egyet akart csakis ez volt az a dolog.
Ellazulnak izmai, kissé oldalra fordul,
Fátyolos ruháján, vörös vére csordul.
Kezében a kés, így lett neki vége,
Most pedig itt folyik az ő drága vére.
Csöndes már a temető, szürke még a város.
Ám a lakosság egésze bús nagyon, és álmos.
Azt kívánja mind, bár ne kelne fel,
Amikor új napot hoz majd a reggel.
Ámde jön majd új nap, s tovább élnek ők majd.
Hozhat rájuk az ég bármilyen bút vagy bajt.
Mintha egy rossz szellem szállta meg a várost,
Olyan letargikus, olyan komor… S gyászos.
A vízesés tündére
Süt le a nap ezer ágra,
Gödhös László két vállára.
László hitt a mesékben,
Csak ő volt ilyen a vidéken.
A tó parton László kaszált,
A munkával ő meg nem állt.
Ám amikor sikolyt hallott,
Egyből ott hagyta a partot.
– Mi probléma László barát?
Egy társa utána kiált.
De László már nem válaszol,
Az éles hang szívéig hatol.
Beszalad egy erdőbe,
Hol embernek nyoma se.
Körülnéz, de nem lát senkit,
Semmi jele életnek itt.
László a korhadt fákon át
Egy kis házat pont meglát
Elindul hát arra,
Egy másik tó partra.
Amit lát az meghökkenti
Csak figyel, de nem szól semmit.
Az ablakon át lát egy öreg embert
És egy kék lényt, mely mozdulni sem mert.
Az öreg főzött valamit,
Senki sem tudta, hogy mit.
László bátran bekopogott,
Megtudni, hogy mi folyik ott.
– Ki lehet ez? Szól az öreg.
S a polcról leesett egy üveg.
– Fene egye! Sopánkodik,
És az ajtó kicsapódik.
– Öregem! Nyögi László.
Az ember kissé meglepettnek látszó.
– Mit csinálsz te errefele?
Felteszem célod nem csak egy kis terefere.
– Sikolyt hallottam, tán öntől jött?
– A nejem volt csupán, kicsit lökött.
– Mindent értek. Mondja László
Bár hozzá kell tennem hazugságsága kissé átlátszó.
Az öreg az ajtót becsukta.
László a mentő akciót így hát feladta.
Ám hősünk újabb sikolyt hallott.
Nem hagyhatta figyelmen kívül a hangot.
Belesett az ablakon,
A kék izé visított nagyon.
Az öreg a levesbe dobta
S a fortyogóhoz e szavakat szólta:
– Fene beléd te kis izé,
nagyúr leszek, minden vízé!
S ahogy ezt a száján kimondta
László eszébe jutott egy mendemonda.
Kék tündér a vízesésé,
Vízek ura a kis kékség.
Ám ki a lényt megfőzi és megeszi
Azt a főzet a tündér erejének mesterévé teszi.
László így már tudott mindent
Tudta már mi folyik ott bent.
Berontott a korhadt házba,
Az öreget az ilyedtség megrázta.
Hősünk ráüvölt az úrra
– Amit maga tesz már dúrva!
Megragadja az öreget,
Aki erejének gondolatban búcsút integet.
A tóba dobja kegyetlenül
S a gonosz teste lassan kihűl.
Kapálózik, próbál úszni,
Ám pár percnél tovább nem fogja kihúzni.
Lászlót a bűntudat emészti,
Ahogy az öreget lassan elsűllyendi nézi,
Ám ekkor visszaemlékezik a tündérre
Visszaszalad s belenéz az öreg régi üstjébe.
A tündért gyorsan kiveszi
És egy fehér konyharuhára teszi.
– Vigyél vízbe csak az gyógyít,
erre nem találsz más gyógyírt!
László a lényt a tóba teszi.
Ami halkan mondja: – Köszi.
– Szívesen! mondja László
A melegség a szemében szikrázó.
– Mit tegyek, hogy megháláljam?
Tudom is! Kívánhatsz hármat!
– Nagylelkű vagy, de nekem egy is elég,
Azt kívánom boldogság legyen mindenfelé.
Így történt hát, hogy László megmentett egy tündért,
És így történt, hogy László egy kívánságnál többet nem kért.
Még jó hogy László hitt a mesékben,
Hisz csak ő volt ilyen a vidéken.