A köztudatban gyakran összekeveredik a mindenszentek és a halottak napja, pedig a két jeles nap más-más tartalommal bír. Bár egymást követik a naptárban, jelentésük és üzenetük különböző. Egyik nap a szentekről és a mennybe jutott lelkekről emlékezünk meg, másnap pedig azokról, akikért imádkozunk, hogy elnyerjék az örök üdvösséget.
Mindenszentek napját november 1-jén ünnepeljük, amely a keresztény egyház egyik legrégibb gyökerekkel bíró ünnepe. Ezen a napon az összes szentet ünnepeljük – mindazokat, akik elérték az üdvösséget, de név szerint nem emlékezünk meg róluk. Ez a nap a „megdicsőült egyház” ünnepe, vagyis azoké, akik már Isten országába jutottak.
A keleti keresztény hagyományban már Kr. u. 380 körül megemlékeztek minden vértanúról, míg a nyugati egyházban az ünnep IV. Bonifác pápának köszönhetően került be a liturgiába. III. Gergely pápa bővítette ki az ünnep körét, amikor mindenszentek napját a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és minden igaz embernek” emléknapjává tette. IV. Gergely pápa döntése nyomán pedig az ünnep végül november 1-jére lett áthelyezve. Mindenszentek napja tehát nem a gyász, hanem éppen ellenkezőleg a remény és az örök élet ünnepe: a mennyben lévő lelkeké, akik példát mutattak életükkel a jövő generációinak.
Halottak napját pedig egy nappal később, november 2-án tartják, amely, habár kapcsolódik a mindenszentek ünnepéhez, de mégis önálló jelentéssel bíró nap, hiszen ezen a napon azokra emlékezünk, akik elhunytak, de az egyházi tanítás szerint a tisztítótűzben várják az üdvösséget. A keresztény egyház 998-ban nyilvánította hivatalos ünneppé, de már a 3. századból is találhatók liturgikus feljegyzések az elhunytakról való megemlékezésről. A 11. századtól vált általánossá a keresztény világban, és azóta szinte minden hívő közösségben megtartják.
Ezen a napon a temetők megtelnek mécsesek fényével és virágokkal. A gyertyagyújtás szimbóluma egyszerű, mégis mély értelmű: a fény a lélek örök életét jelképezi, amely a halálon túl is tovább él. Magyarországon a halottak napja fokozatosan vált vallástól és felekezettől függetlenül az emlékezés napjává. A 19. században terjedt el – részben német katolikus egyház hatásra – az a szokás, hogy a sírokra virágokat és koszorúkat helyeznek el, ilyenkor szokás a sírokat rendbe tenni, megtisztítani, és mécseseket kihelyezni.
E napokhoz számtalan hagyomány és személyes szokás kapcsolódik. Azonban nemcsak a sírhelyek meglátogatásával emlékezhetünk meg elhunyt szeretteinkről ezekben a napokban, hanem azáltal is, hogy felidézzük közös emlékeinket — régi fényképeket nézegetünk, családi történeteket, anekdotákat mesélünk egymásnak, vagy akár felelevenítjük azt, amit életükben különösen szerettek: kedvenc hobbijukat, zenéjüket, ételeiket, vagy egy-egy szokást, ami rájuk emlékeztet bennünket.
SZFM