Mission: Impossible – Utóhatás – filmkritika

A filmsztárt onnan lehet megismerni, hogy akkor sem tud eltűnni a szerepben, ha akar, mert öntudatlanul is uralja a vásznat. Az egyik utolsó akcióhős, Tom Cruise persze nem is szeretne szerényen háttérbe húzódni, épp ellenkezőleg, az egész világgal tudatni kívánja, hogy ő nem csak holmi színészkedést művel a kamera előtt, hanem az életét kockáztatja a mi szórakoztatásunkért. Ha lehet hinni a stúdió promóciós anyagainak és a forgatási videóknak, Cruise a legnyaktörőbb kaszkadőrmutatványokat is saját maga végzi, ami persze nem csak arra jó, hogy eldicsekedhessen a sérüléseivel a showműsorokban, de a látványt is hitelesebbé teszi.

A Mission: Impossible sorozat sikere pedig pont ebben, mármint a tökéletes látványorgiák bemutatásában rejlik. Az immár hatodik epizód, az Utóhatás sem szól másról, mint a földön, vízben és levegőben levezényelt lélegzetelállító akciójelenetekről, ahol a sztori csak ürügy. A Cruise által alakított Ethan Hunt ügynöknek és társainak most éppen egy új, ismeretlen személyazonosságú terroristát kell megfékezniük, aki plutónium alapú bombákkal akarja káoszba taszítani a világot. A hajsza természetesen ezúttal is nemzetközi, Berlintől Párizson át Londonig mindenhol végigszáguld Hunt, és hűen a film címéhez, egyre lehetetlenebb küldetések várnak rá. Ha kell, motorral száguld végig a belvároson, ha úgy adódik, kiugrik 10 ezer méter magasban egy repülőből, vagy éppen helikoptert vezetve manőverezik a kashmiri hegycsúcsok közt.

Christopher McQuarrie rendező annyira megdolgozza az érzékszerveinket, hogy a logikai bukfencek és a közhelyesebb megoldások már fel sem tűnnek, és még az se zavarhatja a nézőt, hogy a sok csavart és átverést nem mindig könnyű követni. A 147 perces játékidő végre nemcsak a maratoni távot lefutó Cruise fárad el, hanem mi is. De ha jön a folytatás, arra is nyilván beülünk majd.