Először nem is hittem el, hogy én kapom a Kriszt Lajos Emlékére alapítvány díját – mondta az Újpesti Naplónak Köblös Anita. – Amikor Hirmann László, az alapítvány titkára felhívott telefonon a hírrel, meg is kérdeztem tőle, nincs-e tévedés a dologban? Arra gondoltam, összetéveszt valakivel, hiszen én még csak az idén leszek negyven éves, és nyomon követve kik is kapták eddig ezt a díjat, több évtizede hivatali dolgozók voltak méltók az elismerésre.
– Azután kiderült, nincs tévedés, egy alig negyvenes is lehet elismert és megbecsült köztisztviselő…
– Igazából akkor hittem el, hogy tényleg én vagyok a kiválasztott, amikor a mappába helyezett emléklapon megláttam a nevemet. Mondtam is az ünnepségen mellettem ülő kolléganőmnek, látod, oda van írva a nevem. Óriási erkölcsi elismerés nekem a díj. Hiszen az ember dolgozik, igyekszik becsületesen végezni a munkáját, nem pusztán azért, mert köztisztviselőként erre esküdött, hanem mert ráadásul szereti is. Múlnak az évek és egyszer csak valaki vagy valakik, nemcsak azt mondják neki, hogy köszönöm, és kezet fognak vele – akár egy alapítvány megbízásából is – hanem díjat is kap. Ezért volt meglepő. A családomon is láttam a boldogságot, s hogy büszkék rám.
– Minden méltató azt emelte ki, ma a szociális és népjóléti ágazatban dolgozókon óriási a szorítás. Te miként bírod?
– Van, aki páncélt növeszt, vagy tudatosan próbál három lépést tartani a problémától. Én arra törekszem, hogy ha kilépek a hivatal kapuján, ne vigyem haza a munkát. Még gondolatban sem. Nekem van egy saját módszerem, otthon egy órán át könyvet olvasok, és csak utána fogok hozzá bármihez is. Az olvasás kikapcsol és regenerál. De valóban nagyon nehéz ez a munkaterület. Közel tizennégy évi, szociális ágazatban végzett munka után én is ezt mondom. Attól nehéz, hogy vannak olyan nyomorúságos élethelyzetek, amelyeket sem egyedül, sem önkormányzati segítséggel nem lehet megoldani. Ezek megviselik az embert. Ugyanakkor ennek ismeretében felértékelődnek az apróbb eredmények és lehetőségek. Nagyon szeretem a munkámat és örülök, ha tudok bárkinek is segíteni.
– Milyen kérésekkel érkeznek hozzád?
– Amikor az ügyfél hozzánk érkezik, általában az utolsó szalmaszálat látja bennünk, akibe kapaszkodhat, támaszkodhat. Amennyiben az önkormányzat eszközrendszerével látok megoldást, minden segítséget megkap tőlem. Sajnos van olyan eset, amikor mi sem tudunk segíteni. Ilyenkor nem áltatom az ügyfelet azzal, jó, hogy jött, majd mi megoldjuk. Nincs annál rosszabb, mint várni a csodára vagy a megoldásra, ami nincs. Szociális területen úgyis kevés az önkormányzat mozgástere, szűkösek a lehetőségek az ellátórendszerben is. Ezért ismernem kell a civil szervezetek, magáncégek, az alapítványi segítségnyújtás minden lehetséges elemét. A felvett hitelek, a mindennapos rezsi kifizetése ezrével hozta nehéz helyzetbe az újpesti családokat is. Egyre több a lakáskérelem, generációk élnek egy fedél alatt, reményt veszítetten várnak a megoldásra. Kétségbeejtően sok a segélykérő. Ugyanakkor az imént említett általános tendenciák egyedi ügyeket rejtenek. Személyre kell szabni a megoldást és jogszabályokat betartó és alkalmazó ügyintézőként kell segítenem a hozzánk forduló időseket, fiatal felnőtteket és a családokat egyaránt.
- Mindig is ezt tanultad?
– Óvónő az eredeti végzettségem, s talán ezért nagyobb empátiával közeledem az ügyfelekhez. A végzettségemet jól hasznosítottam a pesterzsébeti hivatalban, ahol gyámügyes voltam. Szomorú és reménytelen esetek ott is voltak, és nagyon boldog voltam, ha a kisgyerekek életében javulást értem el. Nem esik ettől sokkal messzebb az Újpesten megtapasztalt népjóléti terület. Lehet köztisztviselőként például az adóhatósági munkát is kedvelni, de számomra ez az igazi. Sokat tanultam eddig és folyamatosan tanulok minden esetből. Nincs két egyforma ügy. Boldoggá tesz, ha valaki több hónap után felkeres, hogy sikerült megoldania valamit és ebben én is segítettem. Vagy ha önkormányzati rendezvényeken, találkozókon látom, rendeződött a sorsa. Az első perctől Nagy Istvánnal, a népjóléti területet két évtizede irányító alpolgármesterrel dolgozom. Megtisztelő, hogy bizalommal van irántam. Ez is elismerés, nem is kevés.
(B. K.)