Több mint fél évszázadon át gyógyította a felnövekvő generációkat Újpest szolgálatában. Kálmán Mihály gyermekorvos szeptember végén tartotta utolsó rendelését. Beszélgetésünkben pályafutásáról, hivatás iránti elköteleződéséről és a búcsú nehézségeiről mesélt, miközben azt is elárulta: gyerekek nélkül továbbra sem tudja elképzelni az életét.
Hogyan élte meg az utolsó, szolgálatban töltött napot?
Idén szeptemberben kezdtem meg az 54. gyógyítással töltött évemet. Pályám kezdetén évekig az Újpesti Kórház, majd a Madarász Kórház gyermekosztályán dolgoztam. A visszavonulás közeledtével azt gondoltam, hogy az elengedés folyamata jóval könnyebb lesz. Nem sejtettem, hogy a rendelőtől való elköszönés ennyire mélyen megérint. Kicsit most is fátyolossá válik a hangom, ahogy erről beszélek. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, a sok megvizsgált, meggyógyított gyerekre, elmondhatom: egyáltalán nem könnyű a mi hivatásunk, de ha újrakezdhetném sem csinálnék semmit másképp. Mindehhez persze szükségem volt arra a biztos családi háttérre, amit a feleségem biztosított.
Ha egy kicsit visszakanyarodunk a gyökerekhez: mi indította el ezen az igazán szép pályán?
A napokban éppen ezen gondolkodtam. A családomban nem volt előttem orvos, tehát biztosan nem a közvetlen minta miatt választottam ezt a hivatást. Így utólag úgy tűnik, hogy a mozdonyvezetés és a futballista, mint foglalkozás utáni vágyakozás töltötte ki a gyermekkoromat. Amikor aztán ezeken a terveimen végre túltettem magamat, már csak az orvosi hivatás jöhetett nálam szóba. Az, hogy orvos szeretnék lenni, a középiskolában vált számomra nyilvánvalóvá, amiért hálával tartozom gimnáziumi osztályfőnökömnek.
Úgy érzem, hogy ez a tanár nagy hatással volt az Ön pályaválasztására.
Mindenkinek olyan tanítót kívánnék, mint amilyen nekem megadatott Bognár József személyében. Ő egy nagy tudású, biológia–földrajz szakos tanárember volt, aki nagyon jól tudta motiválni a diákjait. Rengeteg biológiaversenyen vettünk részt, és ez sikeres, boldog periódusa volt a fiatal éveimnek. Nem is lett aztán igazán kérdés, hogy az érettségi után az orvosi egyetemre felvételizzek.
A hosszú szakmai életút során több generáció fordult Önhöz segítségért.
Úgy harminc évvel ezelőtt kezdődött el az az egyébként örömteli folyamat, hogy a hajdan hozzám járó kis páciensek már felnőttként a gyermekeikkel jöttek el a rendelőmbe. És ma már nem ritkán az “unokákat” is kezelhettem.
Ezáltal az évek során mélyebb betekintést nyerhetett a családok életébe is.
A gyermekgyógyászaton belül az alapellátó gyermekorvoslás egyik lényeges jellegzetessége, hogy ez az ellátási forma családközpontú, családközeli szemléletet igényel. Tehát nem azért lesz valaki családorvos, mert a születéstől a százéves korig mindenkit ellát ugyanabban a családban. Ez napjainkban a hatalmas és gyorsan avuló ismeretanyag miatt így igen nehéz, emberpróbáló feladat. A családközpontú orvosi ellátás az én felfogásomban egy szemlélet, egy módszertan, mellyel a gyermeket ellátó orvos a család egészére, a gyermeknek a családban elfoglalt helyzetére is figyel. Enélkül egy gyermek fejlődése, betegsége, magatartása nehezen megítélhető.
Ez a hivatás aligha olyan, amit hétvégére vagy az ünnepekre félre lehet tenni. Úgy sejtem, az évek során gyakran készenlétben kellett lennie. Hogyan viszonyult ehhez az otthoni környezet?
A gyermekgyógyászat, különösen az alapellátás tényleg nem olyan munka, amit munkaidő után egyszerűen le lehet tenni. Az ember gondolatban sokszor akkor is „szolgálatban van”, amikor otthon pihenne. Ráadásul a praxistevékenység mellett húsz éven keresztül konferencia szervezési, újságszerkesztési feladatokat is vállaltam. Részt vettem a területi gyermekorvoslás klinikai oktatásában is. Ezeket a megtisztelő feladatokat csak a szabadidő rovására lehetett teljesíteni. Ezektől az önként vállalt tennivalóktól már korábban visszavonultam. Őszintén szólva most már szeretnék több időt tölteni a családommal. Visszatekintve úgy érzem, talán a hivatás mellett többet is adhattam volna szeretteimnek, mint férj, apa vagy nagyapa. Most nagypapaként az unokáimmal megpróbálom bepótolni az elmulasztott alkalmakat.
Miben változott meg ön szakmai környezete azóta, hogy először praktizálni kezdett?
Én mindig gyerekorvos szerettem volna lenni, gyermekeket akartam gyógyítani. Az, hogy ezt nekem egy ideje vállalkozóként kellett végeznem, annak minden adminisztrációs velejárójával is a nyakamba véve, úgy érzem, hogy sokszor inkább teher volt számomra, mintsem könnyebbség. Régen csak betegekkel kellett egy doktornak foglalkozni és sokkal kevésbé a papírmunkával. A másik újkeletű, és számomra kissé idegen dolog egy mai rendelőben a mesterséges intelligencia használata a diagnózisok felállításában. Azt gondolom, hogy ebben a korai fejlődési szakaszban még nem bízhatunk meg teljesen egy gép ítéletében. Anélkül, hogy a belenézne a beteg szemébe, megérintené, a hasát kitapintaná, nehezem tudom elképzelni, hogy pontosan megállapítja a betegséget. Vannak persze olyan estek, amikor elég a leleteket elemezni, de véleményem szerint meg kell húznunk azzal kapcsolatban még egy erős határvonalat, hogy milyen helyzetekben bízhatunk meg az AI állításaiban.
Évtizedek óta szolgálja városunk felnövekvő generációit. Mit jelent Önnek Újpest és ez a közösség?
Gyermekkorom nagy részét vidéken töltöttem. 1974 óta vagyok újpesti lakos, és elmondhatom, hogy igazán itt érzem otthon magam. Minden emlék, történés ideköt engem és a családomat is.
Mivel tölti meg azt a felszabaduló időt, ami a rendelések megszűnésével most Önre vár?
Ahogy említettem, mindenképpen szeretném viszonozni a családomnak azt a több évtizedes hátországi támogatást, amelyet a szakmám zavartalan gyakorlásához nyújtottak. Úgy érzem, ebben van némi elmaradásom. Szeretnék nagyobb részt vállalni az otthoni feladatokból, de a gyermekgyógyászattól sem kívánok teljesen eltávolodni. Most nehezen tudnám elviselni, hogy az eddigi életemet kitöltő rendelői gyermekzsivaj hirtelen eltűnjön a mindennapjaimból, ezért a gyermekközösségekben végzett eddigi munkámat szeretném folytatni.
GZs