Piknik a társas összejövetelek azon fajtája, amikor mindenki visz, amit tud, és azt fogyasztja, amit kap! Ez a piknik 60 éve volt, de ma is emlékezetes! Apám 37 éves volt (anyám is), én 11, és még fél lábbal benne voltunk a forradalomban.
Az egykori Rezi Károly, mai Király utca
Újpesten, a Tavasz utcában laktunk, a Szikora házban, nem messze a kerület központjától. A harminchét éves férfiak akkor is mindenfélével foglalkoztak. Vezetett zenekart, dolgozott gyárban és szabadidejében többek között akvarizált. Szerette a halakat, lehet, hogy azok is őt.
Már decembert írtunk, 1956 volt, november 4-e után az oroszok megszállták a várost, a nép meg „kussolt, ha jót akart”. Az egyik nap apám kitalálta, hogy ő elmegy az akvaristához azért a két halért, amiket kinézett magának, amelyekre oly nagyon vágyik. Mondta, hogy megyek vele én is.
Anya ellenezte az ötletet, mondván, hogy itt vannak az oroszok, belekeveredhetünk valamibe. De mi hajthatatlanok voltunk, irány a halas és jöjjön a két hal! Lakjanak nálunk!
Csakhogy a halárusító megkért, vigyünk a mi vizünkből, már az utaztatáshoz is, mert ezek a halak ezt szeretik, és a hirtelen kapott idegen víz árt nekik, lehet, nem is élik túl az utaztatást.
Anya változatlanul, mi több, egyre jobban ágállt, hogy akkor mi most, ebben a Molotov-koktélos időben végig akarunk vonulni a városon egy befőttes üveg vízzel, le egészen az István útig. Nekünk elment az eszünk, hiszen, ha valahol oroszokra bukkanunk, azok menten ledurrantanak bennünket, még mielőtt mi használtuk volna a vizet, ami kétségkívül akár Molotov-koktél is lehetett volna, amihez nekik kínos emlékeik fűződnek.
Sebaj, mi elindultunk! Apám jobb kezébe fogta a kezemet, bal kezében pedig tartotta a befőttes üvegnyi vizet a halak utaztatásához.
A város kihalt volt, embert nem lehetett látni az utcán rajtunk kívül, legfeljebb pár bevásárlót, de azokat távol, messze mitőlünk. Mi kimentünk a Virág utcán az Árpád útig. Ott meg jobbra, a Duna felé, hogy eljussunk az akvaristához.
Apámnak nem igazán tetszett az emberek nélküli kerület, ezért a Mária utcánál azt mondta, menjünk a Mária utca – Rezi Károly (ma: Király) utcán át a halashoz, mert itt túlságosan szem előtt vagyunk, inkább válasszuk a mellékutcákat.
Így tettünk, de a Rezi Károly utcában földbe gyökerezett a lábunk, ahogy ezt mondani szokták: a pártház oldalánál orosz tankok álltak, körülöttük orosz katonák vagy tízen. Tankjuknak dőlve vihorásztak, ügyet sem vetettek ránk.
Most már ne lassítsunk, menjünk egyenletesen – mondta apám, bal kezében a halaknak szánt vízzel a befőttes üvegben.
Hát mit mondjak, lassan, óvatosan lépdeltünk el az oroszok és tankjaik mellett, nézni nem mertünk semerre se, de célba értünk. A halasnak elmeséltük a jövetelünket, amin elcsodálkozott kissé, de azt mondta, hogy ha már benne lesz az üvegben a két hal, nem lesz semmi probléma, mert a ruszkik látni fogják, hogy nem robbantási célú folyadék van az üvegben, hanem békés halk úszkálnak majd benne. Így is lett, de azért mi óvatos léptekkel mentünk vissza Rezi Károly utcán, nehogy valamelyiküknek eszébe jusson, hogy a biztonság kedvéért ránk lő és akkor nekünk is, meg a halaknak is annyi! Viszont robbanás nem lesz és ettől a katonák megnyugodhatnak.
Anya örömére nyugodtan hazaértünk, a halak elfoglalták új lakásukat, és mi is megnyugodtunk, nem történt bajunk.
Mi nem robbantottunk, ők nem lőttek, békesség maradt Újpest belvárosában.
Mindezt azért meséltem el, mert az sem igaz, hogy az oroszok mindenkit lelőttek, akit megláttak. Mert igaz, hogy az Erzsébet utcai pékség előtt sorban állók feje fölé odalőttek, de tudtunkkal halál vagy sebesülés nem történt, mert inkább ijesztgetni akarták a népet, nem legyilkolni. Pedig egy tankról kenyérért sorban állók közé lőni nem egy nagy művészet, hogy találat legyen. De nem volt… Éltünk tovább: apám is, én is, és a halak is. Úgy, ahogy.
Réti János