Mosolyog, huncut csíkokká alakulnak a szemei. Soha senki sem nézett rám még így. Erre gondolok, miközben kikerekedett arccal, vigyorogva magyaráz nekem egy számomra érthetetlen nyelven, és csajosan pillog rám.
Hogy hány női pillantáson, sokatmondó nézésen át jutottam el az ő nézéséig, mennyi fontos pillanatban rám meresztett női szempár vezetett el eddig a pillantásig. Csak a nők tudják ezeket a sorsfordító nézéseket produkálni, tekintetükkel a létet gyökeresen megváltoztatni, felemelni, vagy romba dönteni, döbbenet, hogy egy nézéssel mi mindenre képesek. Mi inkább háborúkkal rendezzük le a világot rengető problémákat, ők pár jól irányzott pillantással megoldanának mindent, ha rajtuk múlna, ha hagynánk, talán, mert ők tudnak életet adni, teremteni valakit, isteni nagykövetként, ebből fakadhat pillantásuknak megmagyarázhatatlan ereje. Tartom a karomban ezt a négyhónapos mosolygótekintetűt, életem legújabb és legfontosabb nőjét, és eszembe jutnak azok a pillantások, a nekem szántak, a sorsfordítók. Az anya óvó, olykor feddő, de mindig szeretettel vegyített pillantása, vagy a lány türelmetlen tekintete az első csóknál, mikor megunta már a toporgásomat, vagy más lányé, kinek csalódást okoztam, megint másé, kinek örömet, vagy a menyasszony boldogan nevető nézése, mikor esetlenül térden állva kérdeztem meg azt, amit esetlenül térden állva kell megkérdezni, vagy a fáradt feleségé, mikor először meglátta a most csíkszemmel vigyorgót. Tartom a karomban, nagy kérdés, hogy vajon hány férfi életét fogja megváltoztatni a pillantásával, velem alaposan belekezdett, és ugyan mindegyik sorsfordító szempár tulajdonosa virágot érdemelne nőnapon, de ő kapja az elsőt, ez nem is kérdés.
Juhász Mátyás