Pótvizsga

Elégtelen. Ez a szó hagyta el a rendszerváltással gyorsan és eredményesen eszméket váltó igazgatóhelyettes száját a sápadó srác nevének kimondása után, ez volt a sápadás okozója, ennyi, nincs tovább, évismétlés a verdikt. A vicedirektor tovább sorolta a neveket, az ítéletet, a pótvizsgák eredményét. Ő még nem került sorra, de rá is bizonyosan ez vár: elégtelen, sápadás, évismétlés, világvége. Mekkora hülye volt, kicsit kellett volna csak többet tanulnia. Egyáltalán nem érdekelte sem a kémia, sem a fizika, nem is értette igazán, de törekednie kellett volna legalább a katasztrófa elhárítására. Nem tette, más dolgok foglalkoztatták, a kettes úgyis meglesz, gondolta nagyképűen, hát nem lett meg. Elkaszálták mindkettőből. Kémiából addig halogatta a hajrázást, hogy már a célegyenesre elszálltak az esélyei, fizikából harcolhatott a kettesért, még puskázásra is lehetősége nyílt, de elügyetlenkedte. Vagy nem akart csalni, ki emlékszik már, elbukott, megbukott.

Ne sírj, anyukám, ne csináld már, azért nem történt tragédia, próbálta vigasztalni elkeseredett édesanyját, frissen megkapott bizonyítványával a kezében. Tanulok nyáron, simán átmegyek a pótvizsgán, nem lesz évismétlés, nyugi, többé nem történik ilyen, senki sem tudja majd, hogy nyári továbbképzésre kényszerültem reáltudományokból, szellemeskedett, nem lesz rajtam billog, és nézd, itt van, irodalom ötös, történelem ötös. Az volt a legrosszabb, hogy az anyja nem mérges volt, hanem csalódott és szomorú, komolyan befektetett bizalom szállt el egy jó időre azzal a két egyessel. Tényleg tanult a nyáron, viszonylag magabiztosan készült a szégyenteljes megmérettetésre, de azért volt nyaralás is, és a kamaszszerelmeket sem halaszthatta el emiatt, viszont magabiztossága gyorsan elillant, amikor kavargó képletektől és vegyjelektől zavaros fejjel próbálta ismertetni tudását két tantárgy egész éves anyagából a nagy napon. Végre mondták a nevét, utána éveknek érezte a pillanatnyi hatásszünetet, sikerült, átment. Csak sajnos tantárgyanként sorolták a neveket, az egyik csatát megnyerte ugyan, de a háború még nem dőlt el. Jöttek a további nevek, további eredmények, örömök és sápadások, aztán újra ő következett, név, kínzó hatásszünet, ítélet. Csatakiáltással konstatálta a diadalt, helyesebben a minimum abszolválását, nem várta meg a ceremónia végét, inkább a pótvizsga erkölcsi tanulságait éppen fejtegető igazgatóhelyettes rosszallásával nem törődve, sietve távozott.

Évtizedek múltán is a hideg veríték futkos a hátán, mikor eszébe jut ez a történet. Leginkább ilyenkor kísérti, a tanév végén, látva a vakáció közelségétől harsány középiskolásokat, bíztatná őket szívesen, már a hozzá hasonlókat, az egyes-kettes közt lebegőket, hogy ugyan utólag már nem rossz ez a bukásos sztori, lehet mesélni viccesen, de nem éri meg, higgyétek el, hajrázzatok, meg lehet az az üdvözítő kettes.

Juhász Mátyás