Jubileumi fotókiállítással ünnepelte ötvenedik születésnapját és harminc éve indult művészi pályafutását Rékasi Attila, a kortárs magyar fotóművészet egyik legjelentősebb alakja. Az Újpesten élő művész alkotásait a Polgár Centrumban tekinthették meg az érdeklődők áprilisban és májusban; ennek kapcsán beszélgettünk pályájáról, a jövőbeli tervekről és természetesen Újpestről.
Rékasi Attila fotóművész
Rékasi Attila Debrecenben született, de az észak-alföldi Derecskén töltötte gyerekkorát és élete jelentős részét. Mint meséli, fiatalon először az irodalom ragadta magával és inspirálta, hogy „alkotásszerű dolgokkal” próbálkozzon, ám ezek saját bevallása szerint sem sikerültek túl jól. A nagy váltást a katonaság hozta húszéves korában: egy alkalommal eltávon volt otthon, amikor a sógora Kuvaitban vásárolt kis kompakt fényképezőjével lőtt néhány portrét a barátnőjéről. „Ez volt számomra az alapélmény” – magyarázza – „Megdöbbentett, mennyire élethűek lettek a képek. Úgy éreztem, a fotózás az egyetlen lehetőség az időutazásra. Meg lehet vele állítani az időt.”
Később egy-kétezer forintért megvásárolta egyik katonatársa régi Zenit fényképezőgépét, amit mentora, Zombor Ferenc katonatiszt és amatőr fotográfus megjavitott, felújított számára, ettől kezdve profibb felszereléssel kezdhette el a tanulást. Szorgosan vásárolni és olvasni kezdte a fotográfiai szakkönyveket, folyóiratokat, hogy fejlessze a tudását – ma már több mint kétezer kötetből álló gyűjteménnyel büszkélkedhet –, egyébiránt az önképzést tartja az útjának. „Mindig egy különc, renitens figura voltam, untam az iskolát, eszembe sem jutott, hogy valahova elmenjek tanulni. Mindent könyvekből tanultam, amikor az Újságíró Akadémia fotószakára jártam, akkor is.”
Legtöbb pályatársához hasonlóan kezdetben Rékasi is hagyományos fotótémákkal, portrékkal, tárgyfelvételekkel foglalkozott, azonban hamar rájött, hogy sokkal jobban érdekli a fényképezés szimbolikus, költői irányvonala. Az 1990-es évek második felében – mialatt a Derecskei Hírek fotóriportereként dolgozott – fokozatosan kialakult saját hangja, jellegzetes, több kép egybeúsztatására épülő montázsstílusa. Digitális fotóműhelyt és progresszív, kísérleti alkotócsoportot szervezett a patinás múlttal bíró Debreceni Fotóklubban; ugyanitt ismerkedett meg a legendás fotóművész, Funk Pál, vagyis Angelo művészetével, aki már a múlt század első felében montázstechnikákkal kísérletezett.
Az ezredforduló környékén jöttek az első komolyabb pályázati sikerek, díjak, kiállítások, Rékasi munkái még Japánba és Kínába is eljutottak, bár alkotójuk nélkül. „Szívesen megnézném egyszer Kínát, ha úgy meg lehetne oldani, hogy itt beszállok egy liftbe és ott kiszállok. De egy tíz-tizenkét órás repülőút sajnos nagyon nincs az ínyemre.” 2007-től főállású fotóművész, kiállítás szervező, öt évvel később a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjává, 2019-ben elnökségi tagjává választották.
Rékasi Attila újpesti tárlata (fotó: Várai Mihály)
A következő nagy váltást a fővárosba költözés jelentette: mint meséli, miközben Derecskén szervezte a művészeti életet hosszú éveken keresztül, egyre inkább úgy érezte, nagyobb szabású projektjeinek megvalósításához szűkek az alig tízezer fős alföldi kisváros keretei. De nem csak emiatt döntött Budapest mellett: „Mindig vágytam a „nagy művészéletre”, hogy akár minden este színészekkel, írókkal, festőművészekkel beszélgethessek hajnalig a művészkocsmákban, ha úgy tartja kedvem. Sokat jártam művésztelepekre, ami adott ilyen élményt, de mégsem volt ugyanaz, mint Budapest.”
Negyvenévesen ezért egyik napról a másikra úgy döntött, nem vár tovább: kapva kapott a lehetőségen, amikor egy külföldön tartózkodó képzőművész barátja felajánlotta számára, beköltözhet zuglói lakásába „a virágokat öntözni” és meg sem állt Pestig. Idővel persze már jobbnak látta saját lakás után nézni, így került a képbe a negyedik kerület, méghozzá teljesen véletlenül. Az ingatlanhirdetéseket böngészve azt tapasztalta, hogy Újpesten viszonylag kedvezőek a lakásárak, de a kerület még sincs úgy elzárva a város központjától, mint például Pesterzsébet. „Korábban azt sem tudtam, hol van Újpest…” – mosolyog – „Egyszer jártam itt, amikor egy fényképezőt vásároltam a Városkapunál. Gyorsan lebonyolítottam az üzletet és metróztam is vissza a belvárosba.”
Rékasi Attila újpesti tárlata (fotó: Várai Mihály)
Nem telt azonban sok időbe, mire a neves fotóművész beleszeretett a kerületbe: „Elsőnek az nyűgözött le, hogy mennyire közel van a Duna, erről korábban fogalmam sem volt. Nagyon szeretem az újpesti Duna-partot, hihetetlen élmény kiülni szalonnázni, borozni, Lénárt Attila grafikusművész barátommal horgászni. A vasúti hídnál Budapest egyik legszebb panorámája tárul az ember szeme elé, a Gellért-hegytől végiglátsz Szentendréig.” A következő pozitív élményt az emberek közvetlensége és segítőkészsége, „szinte vidéki kedvessége” jelentette. „Hiába urbánus közeg, Újpest olyan mint egy kisváros, az emberek akkor is köszönnek, ha azt se tudják, ki vagy.”
„Igazi Újpest-fanatikus lettem, minden barátomat győzködöm, hogy jöjjenek ki ide, töltsünk például egy estét a Duna-parton.” – mondja lelkesen – „Mosolyognak, Ati, megint kicsit kiszínezed a történetet, aztán amikor ott ülnek velem és látják a naplementét, akkor tátva marad a szájuk.”
Nem véletlen, hogy Rékasi egyik jövőbeli terve egy művészklub létrehozása Újpesten, ahol a helyi illetőségű irodalmárok, képzőművészek, zenészek és más alkotó emberek összegyűlhetnek időről időre és megoszthatják egymással gondolataikat, műveiket. Ez a projekt természetesen még a jövő zenéje, de az Újpesti Kulturális Központ vezetősége támogatónak bizonyult vele kapcsolatban.
A Polgár Centrumban rendezett 50/30 életmű-kiállítás volt Rékasi első újpesti tárlata, de korántsem az utolsó. Egyrészt szeretné a közeljövőben Újpestre elhozni a 15 éve alapított Caffart Képzőművészeti Egyesület országosan is jelentős anyagát, benne saját munkáival, illetve az elmúlt években Újpesten készített, immár nagyobb mennyiségű fotóalkotását is megmutatná a közönségnek jövőre. Ehhez a helyi vállalkozók támogatását szeretné kérni, akiket igyekszik személyesen is felkeresni.
Rékasi Attila újpesti tárlata (fotó: Várai Mihály)
És milyen jövőbeli terveket dédelget még? „Azt szokták mondani, ötvenéves kora után egy művészember pályája már inkább lefelé ível, a teremtő energiák csökkenni kezdenek, én viszont mindig egy progresszív, kísérletező típusú alkotó voltam, ezért meglepő módon úgy érzem, még vannak ötleteim és nem is feltétlenül rosszak.” – avat be nevetve. „Megvalósító típusú ember vagyok, aki mindig csinál valamit. Most is teljesen új technikákat kísérleteztem ki fejben, és már látom, hogyan fognak képek születni belőlük. Ez az igazán fantasztikus. A következő tíz évben szeretném megvalósítani ezeket.”
Ugyan avantgárd, képzőművészeti szellemiségű fotográfiái tették széles körben ismertté, Rékasi számára a művészet társadalmi reflexiói is ugyanolyan fontosak az emberek főleg a nyomhagyásuk alapján jelennek meg a képein. Mint mondja, alkotásai sohasem „üres képeslapok”, csak akkor van értelme elkészíteni egy képet, ha az ábrázolt figurák, alakzatok, montázsok beindítanak egy többrétegű, akár társadalmi jelenségekre reflektáló asszociációsort. „Nagyon nagy értéknek tartom a dokumentumfotózást is. Sokszor járok-kelek Újpesten és a világban és nem állom meg, hogy ne fényképezzem le, ha valami érdekes akad az utamba.” Több, mint 250 ezer dokumentumfelvétele született már, a jövő másik nagy kihívása ennek az anyagnak a rendszerezése, szűrése.
„És akkor, ha mindezzel végeztem, már hetvenéves vagyok. Azt hiszem, nagyjából így már látszik a vége…”
Rudolf Dániel